magyar english deutsch
Nemzeti Park Igazgatóságok


KEHOP-4.3.0-VEKOP-15-2016-00001

 
Természetvédelmi Információs Rendszer
 
Interaktív természetvédelmi térkép 
Vadonleső
Magyar Természettudományi Múzeum
Járművel való közlekedés védett természeti területen

European Greenbelt
European Greenbelt
Figyelem!


A honlapon található dokumentumok szerzői jogi védelem alatt állnak, azok bármilyen célú felhasználása a szerzők előzetes engedélyéhez kötött.
A természetvédelem emblémája védjegyoltalom alatt áll, annak bármilyen célú felhasználása a védjegyjogosult előzetes engedélyéhez kötött.

» Szigetközi Tájvédelmi Körzet
Szigetközi Tájvédelmi Körzet
 
Törzskönyvi adatok:
 Név: Szigetközi TK
 Törzskönyvi szám: 187/TK/87
 Megye: Győr-Moson-Sopron
 Település: Ásványráró, Bezenye, Dunakiliti, Dunaremete, Dunaszeg, Dunaszentpál, Dunasziget, Feketeerdő, Győrladamér, Győrzámoly, Halászi, Hédervár, Kimle, Kisbodak, Kunsziget, Lipót, Máriakálnok, Mecsér, Mosonmagyaróvár, Püski, Rajka
 Védettségi szint: országos jelentőségű, egyedi
 Védelmi kategória: TK
 Kiterjedése: 9679,19 hektár
 Ebből fokozottan védett: 1569,82 hektár
 Hatályba lépés éve: 1987

A védett természeti terület által érintett földrészletek listája



Nincs kép a védett területhez

  A Szigetköz sajátos vízrendszere, tipikus növény- és állatvilága megőrzése érdekében alapították meg 1987-ben a Szigetközi Tájvédelmi Körzetet. Területe a Szigetköz területének mintegy 27%-a, melynek egy része fokozottan védett. A tájvédelmi körzet két nagyobb és több kisebb, mozaikosan elhelyezkedő egységből áll. Ezek részletezve: a hullámtér jelenleg Dunaszigettől (Sérfenyősziget) a medvei közúti hídig áll védelem alatt, míg a Mosoni-Duna és a meanderkígyójára felfűződő erdők Rajkától Kunszigetig védettek. Mozaikterületek találhatók Dunakiliti, Feketeerdő, Halászi, Dunasziget, Arak, Lipót, Dunaszeg községek területén. A Natura 2000 hálózat részét képezi egy része, mely a védett és a védelemre tervezett területeket foglalja magába.

A Szigetköz Európa legnagyobb folyami hordalékkúp-síkságán helyezkedik el, az Öreg-Duna és a Mosoni-Duna-ág között mintegy 375 km2-es területen.

A Kisalföldet a földtörténeti harmadidőszak végén a Pannon beltenger borította. A kor végére a tenger elsekélyesedett és helyén egy kiédesült vízű tórendszer maradt vissza. Ekkor léptek a medencébe az Alpok és Kárpátok irányából érkező folyók, amelyek hordalékukkal tovább töltötték a medencét. Kettő, kettő és fél millió éve az Ős-Duna az Alpok vonulatát még Királyhida (Bruck an der Leitha) környékén törte át és dél felé folytatta útját. Később a folyók iránya megváltozott, a negyedidőszakban a Duna már a Hainburgi hegy és a Kiskárpátok között tört be a medencébe, kelet felé építve ki új medrét. A folyó a hegyek közül kilépve, felső szakasz jellegét elvesztve, átmeneti jellegűvé vált, esése csökkent, hordalékát lerakta. Zátonyok képződtek, majd elmosódtak, lejjebb újra lerakva vándoroltak. Ha a növényzetnek sikerült tartósan megtelepedni a zátonyokon, akkor azok szigetté váltak, amelyek a folyók medrét ágakra szabdalták. A medrek irányváltoztatását a bedőlt fák, fennakadt uszadék, alámosott és beszakadt partok, jégtorlaszok és árvizek is elindították. A folyót a saját maga által épített akadályok, új medrek kialakítására késztették és ez által egy egyre nagyobb területre kiterjedő, legyezőszerűen szétágazó, majd összefutó szövevényes ágrendszer alakult ki. A lerakódott hordalék többször átrendeződött, kimosódott, miközben a finom hordalék távolabbra került. Így egy kavics hordalékkúp alakult ki, amely néhol 410 m vastagságot is elér. A Duna a felhalmozott kavicsrétegre zabolátlan áradásai során rakta le változó vastagságban hordalékát. Az állandóan ismétlődő elöntés megakadályozta, hogy a növényzet ugyanarra a rétegre hosszabb ideig hasson, ezért azok csak kevés humuszt tartalmaznak. Ennek, és a talajvízszint csekély mélységének következményeként főleg réti öntéstalajok jöttek létre.

A századfordulón megépített egységes árvízvédelmi töltésrendszer szüntette meg a Szigetköz „természetes állapotát”, hullámtérre és mentett oldalra osztva azt. Így kívánták biztosítani a szántóföldeket, legelőket és az emberi településeket a visszatérő áradásoktól. Azonban ez mégsem jelentett tökéletes megoldást, hiszen a laza homokos-kavicsos altalajon könnyen átszivárgott víz belvízként nagy területeket borított el. A nyár eleji „zöldár” terméspusztító hatását úgy igyekeztek kiküszöbölni, hogy a „fakadó vizeket” belvízlevezető csatornákon keresztül a Dunába vezették. A mindenkori vízszint azonban a vízhozam mellett az érkező hordalék mennyiségtől is függ. A '60-as évektől megjelenő vízerőművek és az ipari kavicskotrások eredményeként a folyó megkezdte saját medrének mélyítését (medererózió). Emiatt és a folyószabályozásból eredő zárások miatt az ugyanakkora vízhozam évről-évre rövidebb ideig jutott be a mellékágrendszerbe. Az árvizek azonban továbbra is bejutottak, ugyanis az árvízvédelmi töltés megépítése óta az árvíz a hullámterek között irányítva folyt le és így iszapját az ottani növényzetre és a mellékágakban rakta le. Az „öblítővíz” hiánya miatt megindult az eutrofizáció s ezzel megkezdődött a mellékágrendszer feltöltődése.

A medererózió és az ágrendszer feltöltődése veszélyezteti a szigetközi „halbölcső”-t, és az esetileg 5 m-t is meghaladó vízszintingadozást az egykori ártér életközösségei nem tudják tartósan, károsodás nélkül elviselni.

Növényföldrajzi besorolása szerint a Szigetköz a magyar flóratartomány (Pannonicum) alföld flóravidékének (Eupannonicum) kisalföldi flórajárásához (Arrabonicum) tartozik. A Szigetköz növényzetének kialakulásában és jelen állapotában is meghatározó a víz, azaz a Duna.

A lassúbb vizekben és morotvákban, amelyek lefűződött vagy levágott Dunaágak, lebegő- és gyökerező hínártársulások élnek (Lemnetalia, Hydrocharietalia és Potamogetonetalia). A sekélyebb vizekben és a partok mentén nád- és magassás társulások találhatók.

A Duna szigetein található, időszakosan kiszáradó tavacskák, feltöltődő mellékágak mindamellett, hogy jelentős vízimadár költő- és táplálkozóhelyek, különböző fajokban gazdag vízinövény-társulások menedékhelyei is. A hullámtérben kialakuló zátonyokon elsőnek a törpekáka iszaptársulás és az ártéri gyomtársulások (Nanocyperion, Polygogn-Chenopodion) vetik meg lábukat. A terület további feltöltődésével a magasabb szinteken ezeket követik a bokorfüzesek, amelyek jellemző fajai a csigolya- és mandulalevelű fűz (Salix purpurea, S. trindra). A gyepszintben sok helyütt még tömeges a védett nyári tőzike (Leucojum aestivum). A bokorfüzesek feletti szintet a fűz-nyár ligeterdők alkotják. Fő fajai a fehér- és törékeny fűz (Salix alba, S. fragilis), a fehér- és fekete nyár (Populus alba, P. nigra), a mézgás éger (Alnus glutinosa), a vénic szil (Ulmus laevis) és a zenice vagy májusfa (Prunus padus). Megtalálható itt a ligeti szőlő (Vitis vinefera), amely azonban nem azonos a termesztett borszőlővel, és a halványkék virágú tavaszi csillagvirág (Scilla vindobonensis), a „jácint” ahogyan errefelé nevezik.

Az eredeti erdőtípusoknak ma már csak töredékei találhatók meg, jobbára felváltotta őket a telepített füzes, nemes nyáras, a Felső-Szigetközben az akác, a fekete- és az erdeifenyő.

A víztől legtávolabbra fekvő és magasabb térszintű helyeken valaha uralkodó szerepet töltött be a tölgy-kőris-szil ligeterdő. Fennmaradt állományaik ma a Mosoni-Duna mentén találhatók meg. A leggazdagabb növénytársulást alkotják, fajainak felsorolásakor válogatni is nehéz: kocsányos tölgy (Quercus robur), mogyoró (Corylus avellana), hóvirág (Galanthus nivalis), gyöngyvirág (Convallaria majalis), erdei ibolya (Viola sylvestris). Növénytanilag rendkívül érdekesek a mészkedvelő, hegy- és dombvidéki fajok helybeli, alföldi előfordulása, pl.: fehér sás (Carex alba), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides) és a tűzliliom (Lilium bulbiferum). Ezekben az erdőkben él két ritka kosborféle is, a légy- és a méhbangó (Ophrys insectifera, O. apifera). Rejtélyes életük, szép, rovarra hasonlító viráguk miatt a legkülönösebb növények közé tartoznak. A légybangó jellegzetes sztyeppnövény, a Szigetközben mégis jól záródott erdőben él. Hazánkban ezen kívül még további hat állománya ismert. A méhbangó helyi állománya országos viszonylatban az egyik legerősebbnek mondható, megőrzése ezért is igen fontos. Elszórtan találhatók még a Szigetközben gyertyános-kocsányos tölgy erdők (Querco robori-Carpinetum), valamint fűz- és égerlápok (Dryopteridi-Alnetum) is.

A szigetközi gyepek, amelyek zöme mocsárrét (Alopecuterum pratense), úgynevezett másodlagos társulások. A levágott erdők helyén jöttek létre és a rendszeres legeltetés, kaszálás tartotta fenn őket. Értékes, védett növényeink az ott élő kosborokon kívül a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a keskenylevelű gyapjú-sás (Eriphorum angustifolium).

A Szigetköz állatvilágának legjellegzetesebb képviselői a vízi életközösségekben előforduló fajok. Halfaunájában megtalálható a hazai fajok mintegy 80%-a. Az eredetileg tiszta hegyi patakokban élő sebes pisztráng (Salmo trutta fario) éppúgy, mint a mocsarak, lápok védett fajai: a réti csík (Misgurnus fossilis), a lápi póc (Umbra krameri) vagy egyéb, jól ismert édesvízi halak: a márna (Barbus barbus), harcsa (Silurus glanis), a kecsege (Accipenser ruthenus), a compó (Tinca Tinca).

A kétéltűeknek csaknem valamennyi hazai faja megfigyelhető itt. Közülük gyakori a kecskebéka (Rana esculenta), a mocsári béka (Rana arvalis) vöröshasú unka (Bombina bombina) és a levelibéka (Hyla arborea). A hüllők kisebb számban élnek a vízjárta területeken, ám jellegzetes képviselőjük a vízisikló (Natrix natrix) itt is gyakori, de a mocsári teknőssel (Emys orbicularis) is több helyen találkozhatunk.

A madárfajok száma 230-ra tehető, közülük a Duna ágrendszerében járva először a gémfélék tűnnek fel. Nagyobb telepeiken kárókatonák (Phalacrocorax carbo), szürke gémek (Ardea cinerea) és bakcsók (Nycticorax nycticorax) költenek. A fokozottan védett fajok közül a barna kánya (Milvus migrans), a hamvas rétihéja (Circus pygargus), a fekete gólya (Ciconia nigra), a nagy kócsag (Egretta alba), a vörös gém (Ardea purpurea) és a rétisas (Haliaeetus albicilla) fészkel. Megfigyelhető azonban a halászsas (Pandion haliaëtus) is. Különösen télen, nagy csapatokban úszkálnak a réce félék képviselői: a tőkés réce (Anas platyrhynchos), a kontyos és barátréce (Aythya fuligula, A. ferina) a hegyi réce (Aythya marila), a jeges réce (Clangula hyemallis), a füstös- és fekete réce (Melanitta fusca, M. nigra).

A védett emlősállatok közül gyakori a hermelin (Mustella erminea), a nyuszt (Martes martes) és a denevérek több faja. A figyelmes szemlélő sok helyen – Nagy-Duna és ágrendszere, Mosoni-Duna, csatornák – felfedezheti a hód (Castor fiber) jelenlétére utaló nyomokat. Különlegesség a jégkori reliktumként megmaradt fokozottan védett északi pocok (Microtus oeconomus mehelyi).

A természeti szépségek megfigyelése mellett kellemes időtöltést kínálnak a környék egyéb védett értékei is, nevezetesen: a mosonmagyaróvári Wittman park, Héderváron a kastélypark, a Kont emlékhely és az Árpád-fa felkeresése. A véneki Aranykert a 900 éves szigetközi község határában található. 12 db kocsányos tölgyfáját a falu lakossága ültette Erzsébet királyné és a Millenium emlékére.

Forrás: Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság

 
 


Dokumentumok:

   

©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design