Az UNESCO, az ENSZ Nevelésügyi Tudományos és Kulturális Szervezete, 1970-ben "Man and Biosphere" (MAB), azaz "Ember és bioszféra" címmel kutatási programot indított a természeti környezet megóvásáért.
A programot 1972. június 5-én, a Stockholmban tartott, "Ember és bioszféra" címet viselő ENSZ környezetvédelmi világkonferencián szentesítették a résztvevő országok, valamint ezt a napot határozatukban a nemzetközi környezetvédelem világnapjává nyilvánították.

A világnap célja, hogy felébressze az emberekben a felelősségtudatot, és rávezesse őket arra, hogy mindenkinek magának kell tennie valamit a természetes, épített, társadalmi és belső környezetünk megóvásáért és harmonikusabbá tételéért.
A program keretében ún. bioszféra rezervátumokat jelöltek ki, melyek létesítésének fő célja a Föld nagy ökoszisztéma-típusait reprezentáló, kiemelkedően értékes területek védelme, a rajtuk tapasztalható emberi és természetes folyamatok megfigyelése volt.
Azonban ezek a területek nem csupán a természeti értékek konzerválását szolgálják. A program első ízben hívta fel a figyelmet arra, hogy a természeti értékek megőrzése önmagában nem elegendő, hanem további kiemelt cél az ember és természet kapcsolatának javítása.

Az 1995-ben Sevilla-ban megtartott Nemzetközi Bioszféra Rezervátum Konferencia kinyilvánította, hogy a bioszféra-rezervátumok a tájak, ökoszisztémák, fajok és azok genetikai sokféleségének megőrzésén kívül szolgáljanak a fenntartható fejlődés modellterületeiként is, tehát lokális szinten segítsék elő az olyan jellegű gazdasági fejlesztést, mely biztosítja a kulturális, szociális és ökológiai javak fenntarthatóságát (Sevillai stratégia).

A MAB-program napjainkra világméretűvé szélesedett, a Föld legkülönbözőbb pontjain 107 országban több, mint 553  bioszféra- rezervátumot jelöltek ki.

A bioszféra-rezervátumok, mint egyes vadon élő növény- és állatfajok élőhelyei, menedékei, fontos ökológiai funkciót látnak el, és egyben jelentős szerepük van a fajok vándorlásának, terjedésének elősegítésében is, így az ökológiai hálózatok szerves részét is képezik.
Az ökológiai hálózatok legfontosabb élőhelytípusait, területeit bemutató kiadványsorozat újabb füzete ezeket a különleges területeket, a hazai bioszféra rezervátumokat mutatja be.


Élő laboratóriumok

"A bioszféra-rezervátumok azon jellegzetes szárazföldi és tengerparti ökoszisztémák, amelyek az UNESCO Ember és Bioszféra Programja (MAB) keretében nemzetközileg elismertek."
Környezetvédelmi Lexikon
(2002)

A bioszféra-rezervátumok olyan szárazföldi és tengerparti ökoszisztémákat felölelő területek, melyek fő funkciója, hogy a biológiai sokféleség és a természeti értékek megőrzése mellett az optimális összhang biztosításával egyben a fenntartható gazdasági fejlődés mintaterületei is legyenek.
Tulajdonképpen "élő laboratóriumként" szolgálnak a természeti értékekkel és természeti erőforrásokkal folytatott, hosszú távon fenntartható gazdálkodás módszereinek kidolgozására, megvalósítására és bemutatására. Nagy szerepe van e célok elérésében a helyi társadalmi körülmények között jellemző hagyományos földhasználati és gazdálkodási módok és kulturális értékek fenntartásának és támogatásának.

A bioszféra-rezervátumokat ugyan nem nemzetközi egyezmény hozza létre, mégis a rezervátumok céljai, kialakításuk, védelmük és fenntartásuk több más nemzetközi kezdeményezéssel van összhangban (pl. Riói egyezmény), a területeik számos esetben bizonyos nemzetközi egyezményekhez tartozó élőhelyek is egyben (pl. Ramsari- és Világörökség területek). A bioszféra-rezervátumok az egyes országok védett területeinek részét is képezik (pl. nemzeti parkok, természetvédelmi területek), vagy egyidejűleg Natura 2000 területek is.
 

A bioszféra rezervátumok 3 fő funkciója

A kidolgozott szakmai irányelveknek megfelelően minden bioszféra rezervátumnak 3 alapvető funkciónak kell megfelelnie, amelyek kölcsönösen kiegészítik és erősítik egymást.

Megőrzési funkció
A rezervátumoknak biztosítaniuk kell a kiválasztott ökoszisztémák, tájak változatosságának fennmaradását, a fajok sokféleségének és genetikai változékonyságának megőrzését.

Fejlődési funkció
A rezervátumok területén belül elő kell segíteni a helyi körülmények között megvalósítható, ökológiai, társadalmi és kulturális szempontból fenntartható gazdasági fejlődést a helyi hagyományos módszerek, tradíciók figyelembe vételével.

Kutatási és oktatási funkció
A bioszféra-rezervátumok területén támogatni kell a természetvédelmi célú tudományos kutatásokat és monitorozást, valamint elő kell segíteni az oktatási és ismeretterjesztési célú tevékenységeket.


A bioszféra-rezervátumok felépítése

Annak érdekében, hogy a bioszféra-rezervátumok különböző funkciói megvalósulhassanak, a rezervátumok területén összefüggő, és egymással állandó kölcsönhatásban lévő területekből álló zónarendszert kell kialakítani, amelynek részei a magterület, a védőövezet és az átmeneti övezet.

Magterület: Ezeken a területeken elsődleges a megőrzési és kutatási funkció, emberi tevékenység, akár csak a belépés is csak kivételes esetben megengedhető, mert a hazai jogszabály alapján ezek fokozottan védett területnek minősülnek. Hosszú távú védelmet nyújtanak a rajtuk élő életközösségeknek, növény- és állatfajoknak.

Védőövezet (puffer zóna): A védőövezetek a magterületeket veszik körül, fő feladatuk ezek védelme. Csak korlátozottan és szabályozott mértékben folyhat rajtuk emberi tevékenység, amely nem lehet ellentétes a természetvédelmi célokkal. Folytathatók például tudományos kísérletek a természetes vegetáció kezelésére, a károsodott területek helyreállítására, és ezeken a területeken fontos az oktatás és az ökoturizmus elősegítése.

Átmeneti övezet: Az átmeneti zónák a természeti erőforrások fenntartható használatának bemutató területei, rajtuk mezőgazdasági és egyéb emberi tevékenység is folyhat a helyi közösségek, a természetvédelmi szerveztek, kutatók, civil szervezetek és magánszemélyek együttműködésével.
 

Bioszféra-rezervátumok Magyarországon

Magyarország, mint UNESCO-tagország 1970-ben az elsők között csatlakozott az induló programhoz. A hazai feladatok meghatározására és irányítására megalakult a Magyar MAB Nemzeti Bizottsága a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága mellett ez a testület tevékenykedik a hazai bioszféra-rezervátumokkal kapcsolatban mind a mai napig.
A MAB program nemzetközi tanácsának alakuló ülésén, 1971-ben 14 kutatási és oktatási programot határoztak meg, melyek közül konkrétan a MAB területekre a 8. projekt lett kijelölve "A természetes területek és genetikai anyaguk megőrzése" címmel.
Minden bioszféra-rezervátumban kijelöltek ún. "magterületeket", amelyekben a természetes folyamatok megfigyelése folyik, ezek védelmére "pufferzónák" szolgálnak, utóbbiakat pedig "átmeneti zónák" kapcsolják a nem védett területekhez. A puffer- és átmeneti zónákban lehet tanulmányozni a humán hatások következményeit, ehhez a magterületek szolgáltatják az összehasonlítási alapot.

Magyarországon öt bioszféra-rezervátum található, az Aggteleki Bioszféra-rezervátum, a Fertő-tavi Bioszféra-rezervátum, a Hortobágyi Bioszféra-rezervátum, a Kiskunsági Bioszféra-rezervátum és a Pilisi Bioszféra-rezervátum, melyek létesítését 1979 és 1981 között fogadta el az UNESCO MAB Titkársága.
 

Megnevezés	Kijelölés éve	Terület (ha)	Magterület (ha)
Aggteleki Bioszféra-rezervátum	1979	20 170	234
Fertő-tavi Bioszféra-rezervátum	1979	12 542	1976
Hortobágyi Bioszféra-rezervátum	1979	54 500	1154
Kiskunsági Bioszféra-rezervátum	1979	22 095	8120
Pilisi Bioszféra-rezervátum	1980	25 367	1716
Összesen:		134 674	13 200

2006 óta érvényes adatok


A bioszféra-rezervátumok területeit 10 évente felül kell vizsgálni, és az eredmények összefoglalását nemzeti jelentés formájában kell felterjeszteni az UNESCO MAB Titkársága elé. A Titkárság eldönti, hogy az adott terület megfelel-e még a bioszféra-rezervátumok követelményeinek. A hazai területeket illetően ez a felülvizsgálat utoljára 2006-ban történt meg.

A bioszféra-rezervátumok kijelölése, védelme beépült a magyar jogrendbe is, biztosítva ezzel a rezervátumok jogi hátterét: A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény a következőképpen rendelkezik a bioszféra rezervátumokról:

"29.§ (1) Nemzeti parkot, tájvédelmi körzetet, természetvédelmi területet, vagy azok meghatározott részét - ha az nemzetközileg kiemelkedő tudományos értéket képvisel - a miniszter jogszabályban, nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal összhangban bioszféra-rezervátummá minősíthet;
(2) a bioszféra-rezervátumon belül a kiemelkedő természetvédelmi érték közvetlen megóvására magterületet kell kijelölni.
(4) E törvény erejénél fogva fokozottan védett a bioszféra rezervátum magterülete".

A bioszféra-rezervátumok szakmai felügyelete, természetvédelmi kezelése a területük által érintett 5 nemzetipark-igazgatóság (Aggteleki Nemzeti Park Igazgatóság, Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatóság, Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság, Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság) hatáskörébe tartoznak. A területek kezelésére és a velük kapcsolatos feladatok elvégzésére, koordinálására nincs külön szervezeti egység, ezt a munkát a igazgatóságok munkatársai végzik.
 

Magyarország bioszféra-rezervátumainak természeti értékei és főbb jellegzetességei

A Magyarországon kijelölt bioszféra-rezervátumok öt különböző, az országra jellemző élőhelytípust, tájtípust mutatnak be és őriznek az utókor számára, valamint gazdagítják a világ bioszféra-rezervátumainak sokféleségét. Ebben a fejezetben bemutatjuk a bioszféra-rezervátumaink legfontosabb jellemzőit, áttekintjük természeti értékeiket.
 

Aggteleki Bioszféra-rezervátum

Az 1979-ben kijelölt Aggteleki Bioszféra-rezervátum területe (20 170 ha) nagy részben átfed az Aggteleki Nemzeti Park területével. Elsősorban különleges geológiai és faunisztikai értékeket megőrző barlangrendszerei, illetve karsztterületeinek egyedülálló és rendkívül fajgazdag élővilága, az ország több endemikus fajának előfordulása indokolta kijelölését.
Az Aggteleki Nemzeti Park és Bioszféra-rezervátum csodálatos élővilágával, varázslatos tájaival és barlangjaival látogatók ezreit csábítja évről évre. Területe a Gömör-Tornai-karszt hegyvonulatának legdélebbi nyúlványa, mely szerves egységet alkot a szlovákiai Szlovák-karszt Nemzeti Parkkal. A déli lejtők, a Kárpátok közelsége, a kopár karsztfelszínek vagy a szűk szurdokvölgyek megannyi élőhelyet jelentenek, így rendkívül nagy az élővilág változatossága.

A geológiai értékek legreprezentánsabb képviselői a barlangok, melyekből a nemzeti park területén közel 270-et tartanak nyilván. Cseppkőképződményei alapján a legnevezetesebb a Baradla-Domica-barlangrendszer, amely 25 km-es hosszúságával a mérsékelt égöv egyik leghosszabb idegenforgalmi hasznosítású cseppkőbarlangja. A barlangok kiegyenlített hőmérséklete, a magas páratartalom és az állandó sötétség különleges feltételeket támaszt a barlangokban élő állat- és növényfajok számára. A kutatások eredményeként több mint 500 állatfajt sikerült eddig kimutatni az Aggteleki-karszt barlangjaiból, melyek jelentős része gerinctelen.
A valódi barlanglakó állatok nagymértékben alkalmazkodtak a barlangi körülményekhez, szemük csökevényes és kültakarójuk is színtelen. Különösen értékesek a barlangrendszer bennszülött (endemikus) fajai, melyek közül nevezetes a magyar vakfutrinka (Duvalius hungaricus), a szemcsés vakászka (Mesoniscus graniger) és az aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis). A denevérek különleges értékeit jelentik a karszt barlangjainak, így hatékony védelmük a legsürgetőbb feladatok közé tartozik. A hajdani nagy telelőállományoknak ma már csak a töredékeit találjuk, de szerencsére még nagy számban fordulnak elő a kis és nagy patkósdenevérek (Rhinolophus hipposideros, Rhinolophus ferrumequinum).

A földrajzi elhelyezkedés és a felszín változatossága sajátos éghajlati viszonyokat eredményez, így több területen a növény- és állatvilág legfontosabb vonása a peremhelyzet és az átmeneti jelleg. A változatos felszíni formáknak köszönhető mikroklimatikus különbségek teszik lehetővé, hogy egymás szomszédságában találnak megfelelő élőhelyet eltérő igényű állat- és növényfajok. Az északi oldalakon, töbrökben gyakran kárpáti elterjedésű fajokat találunk, míg a déli kitettségű oldalakon melegkedvelő fajok tenyésznek. A kialakult nagy változatosság és térbeli mozaikosság viszont nem csupán a karsztos felszínnek, hanem az évszázados hagyományos művelésnek is köszönhető.
Az Aggteleki-karszton a fátlan, talajtakaróval alig fedett, nagy kiterjedésű sziklakibúvásos hegyoldalak, karrmezők a legszembetűnőbbek. A terület képéhez ugyanúgy hozzátartoznak ezek a száraz, köves, minden nedvességet elnyelő, jellegzetes karsztnövényzettel fedett meredek oldalak, mint a kiterjedt erdőségek, a fennsíkok kaszálói és a vízfolyások mellett egész éven át üde, virágos rétek.

A mediterrán hangulatot idéző meredek déli hegyoldalakon a csekély talajborítottság miatt sosem alakulhatott ki igazán zárt erdő. A növényzet hézagosan, foltokban borítja a felszínt, a hófehéren kibukkanó kövek felületét színes mozaikot alkotó zuzmó-együttes foltjai tarkítják. A repedésekben sajátos sziklahasadék-növényzet telepszik meg, melynek fő alkotói a kövi- és az aranyos fodorka (Asplenium ruta-muraria, Asplenium trichomanes), a sárga kövirózsa (Jovibarba hirta), a prémes gyöngyperje (Melica ciliata) és a fehér varjúháj (Sedum album). Ezeken az élőhelyeken találjuk az igen megritkult kövirigót (Monticola saxatilis), illetve a karszt területén még nagy számban költő bajszos sármányt (Emberiza cia). A gyorsan felmelegedő felszínen igen jól érzik magukat a különböző hüllőfajok, így a zöld (Lacerta viridis) és fürge gyík (Lacerta agilis), vagy akár a jelentős természetvédelmi értéket képviselő pannon gyík (Ablepharus kitaibeli) is.
A fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius) a sziklagyepek és sziklásabb talajú lejtősztyeppek ritka védett növénye, amely még szép számban tenyészik. Sziklagyepjeink számos más védett fajnak is otthont adnak.

Az Aggteleki Nemzeti Park két ritka, az érdeslevelűek családjába tartozó vértővel is büszkélkedhet. Ezek közül a tornai vértő (Onosma tornense) kizárólag a karszt néhány pontján fordul elő az országhatár mindkét oldalán egyaránt. Állományait napjainkban sajnos a kopárfásítások idején betelepített feketefenyő (Pinus nigra) és a bálványfa (Ailanthus altissima) terjedése veszélyezteti.
Másik nagy növényritkaság az osztrák sárkányfű (Dracocephalum austriacum), amely az országban ma már csak az Aggteleki-karszt sziklagyepjeiben maradt fenn. Az utolsó eljegesedés utáni sztyepp-klímájú időszakok értékes maradványfaja.
A nemzeti park jelentős részén gyertyános- és cseres-tölgyeseket, míg a déli kitettségű, lankásabb hegyoldalakon és fennsíki helyzetben meleg, száraz, sekély termőrétegű részeken ligetes erdőket, úgynevezett melegkedvelő tölgyeseket találunk. Melegkedvelő tölgyeseinkben általános az azúrkék virágú erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), ritkább a tarka nőszirom (Iris variegata) és a bíboros kosbor (Orchis purpurea). Ezekben az erdőkben él ritka kígyászölyv (Circaetus gallicus), illetve a gyakoribb darázsölyv (Pernis apivorus).
Meredekebb, sziklás, délies kitettségű oldalakat és letöréseket a sajmeggyes-molyhos tölgyes karsztbokorerdő sziklagyeppel és sztyepprét-foltokkal váltakozó mozaikja fedi. A szélsőséges termőhelyi viszonyokhoz alkalmazkodott a növényzet ezen a különleges élőhelyen.
Igen gazdag a lejtősztyepp-rétek élővilága, igen jelentősek például az egyenesszárnyúak és a lepkék. Külön érdemes megemlíteni hazánk legnagyobb egyenesszárnyúját, a fűrészlábú szöcskét (Saga pedo) vagy az imádkozó sáskát (Mantis religiosa). Jellemzőek a szemeslepkék, gyakori a tavaszi szerecsenlepke (Erebia medusa) és a sakktábla-lepke (Melanargia galathea) is.

A tavasz legelső virága ezeken a gyepeken a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis). Az orchideák közül az agárkosbor (Orchis morio) nagy példányszámban fordul elő, a bíboros (Orchis purpurea) és sömörös kosborra (Orchis ustulata), valamint a vitézvirágra (Anacamptis pyramidalis) már ritkábban találhatunk rá.
A Kárpátok közelsége miatt több magasabb hegyvidékekre jellemző fajjal is találkozhatunk az Aggteleki-karszton. Itt él például a kárpáti bennszülött ikrás fogasír (Dentaria glandulosa), az állatok közül pedig érdekes hegyvidéki fajok a kárpáti kék meztelencsiga (Bielzia coerulans) a zempléni futrinka (Carabus zawadskyi) vagy a fehérhátú fakopáncs (Dendrocopus leucotos). Kora tavasszal több helyről hallani az urali bagoly (Strix uralensis) jellegzetes hangját, melynek már stabil állománya van a területen. A háborítatlan részeken megtelepedett a hiúz (Lynx lynx), és alkalmanként, a szlovákiai erdőkből átkóborolva a farkas (Canis lupus) is előfordul.

Különleges élőhelyi adottságaik miatt külön említést érdemelnek a karsztforrások. Több helyen megfigyelhetjük a kövekre tapadó, néhány milliméteres, védett kárpáti forráscsigát (Sadleriana pannonica), mely csak a rendkívül tiszta vizekben fordul elő. Madarak közül a hegyi billegető (Motacilla cinerea) és a mára nagyon megritkult vízi rigó (Cinclus cinclus) él itt.
Aggtelektől délre az ún. "fedett karsztot" találjuk, ahol a meszes alapkőzetet elfedő kavicsos takarón kialakuló savanyú talajon a nyugat-európai csarabos fenyérekhez sokban hasonlító növényzet él, melynek fő növénye a csarab (Calluna vulgaris).
A fedett karszt mélyebben fekvő, magasabb talajvizű részein gazdag láprétekkel találkozhatunk. Jellemzően előforduló fajok a füles fűz (Salix aurita), kékperje (Molinia coerulea), szibériai nőszirom (Iris sibirica), és a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe).
 

Fertő-tavi Bioszféra-rezervátum

A Fertő-tavi Bioszféra Rezervátum a Dunántúl északnyugati részén, az osztrák határ mellett található és magába foglalja a Fertő tó teljes magyarországi területét. A bioszféra rezervátum 1979-ben, összesen 12 542 ha-on került kijelölésre. A Fertő-tó, mint sztyepptó hatalmas kiterjedésű nádasaival speciális élőhelyet teremt a rendkívül gazdag vízi élővilág számára, de különlegesek a partvidéken kialakult szikes gyepek, valamint a kisebb területen fekvő, melegkedvelő fás élőhelyek, sztyepprétek is.

A bioszféra-rezervátum az ország nyugati kapujában található. Az ide látogató nyugat-európai szakemberek és turisták itt találkoznak először a Közép-kelet Ázsiáig húzódó sztyeppével, és e kis területen szinte minden Magyarországra jellemző főbb élőhelytípus megtalálható. A természetvédelem szempontjából kedvező helyzetet teremt, hogy a tó medencéje és közvetlen környéke jelentősebb betelepülésnek nem volt kitéve, a hagyományos gazdálkodási formák kivételével minden ipari és mezőgazdasági üzem hiányzik. A bioszféra-rezervátum területén alig található lakott település. A Fertő és a Hanság változó vízállása miatt a lakosság a kissé magasabban fekvő, nem veszélyeztetett területeken telepedett meg.

A Fertő-tó az utolsó, legnyugatibb elhelyezkedésű sztyepptó Európában, itt ér véget a Kárpát-medencére jellemző erdőssztyepp vegetáció. A tó medre az elmúlt 200 évben erősen elnádasodott, magyarországi területének háromnegyed részét összefüggő nádas borítja, melyet kisebb öblözetek, úgynevezett belső tavak tagolnak. A part menti szikes gyepek részben a lecsapolások során kiszárított, változó vízborítottságú területeken alakultak ki, a Fertő menti dombsor és a Szárhalmi-erdő tisztásain jégkorszaki maradvány-vegetáció maradt fenn. A bioszféra rezervátum egy része a fennmaradt értékes vízi élőhelyek megőrzését célzó Ramsari Egyezmény területei között is szerepel.
A terület növényvilágát tekintve a rezervátumban a kontinentális, balkáni, pontusi, pontus-mediterráni és mediterrán elemek találhatók meg elsősorban.
A nyílt vízen, a belső tavakban és csatornákban magasabb rendű növényt a nádon (Phragmites communis), a keskenylevelű gyékényen (Typha angustifolia) és a téli sáson (Cladium mariscus) kívül alig találunk. A jól látható, magasabb rendű növényvilágnál sokkal jelentősebb a tó alacsonyabb rendű növényvilága, a lebegő parányszervezetek (fitoplankton) mennyisége ugyanis 1-10 millió/liter között ingadozik, az összes moszattömeg évenként 20 ezer tonnát tesz ki.

A bioszféra-rezervátum területén található szikes gyepek növényfajai közül négy endemikus: a magyar sóballa (Suaeda pannonica), a fertői mézpázsit (Puccinellia peisonis), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) és az ősszel színpompás, lila virágmezőket képező sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus).
A területen fekvő Szárhalmi-erdő középhegységi melegkedvelő növényvilágnak ad otthont: melegkedvelő, fényigényes, xerotherm molyhos tölgyek (Quercus pubescens) és a cser (Q. cerris) ligetes állományai (Euphorbio-Quercetum pubescentis), valamint ennek a sokszor karsztbokorerdővé törpült szegélytársulásai (Geranio-Quercetum pubescentis) váltakoznak napsütötte pusztai rétekkel (Medicagini-Festucetum rupicolae). Feltűnő az elegyfafajok, vadgyümölcsök bősége: a cseresznye (Prunus avium), a barkóca, a lisztes és a házi berkenye (Sorbus torminalis, S. aria, S. domestica) és a vadkörte (Pyrus pyraster) mellett sok más faj is megtalálható itt. Legnevezetesebb a védett, ágtövises sziklai benge (Rhamnus saxatilis).
A Szárhalmi-erdőben főként a magterületeken találhatók jelentősebb botanikai értékek, köztük számos orchidea-faj. Az alig egy óra alatt bejárható területen találkozhatunk az országszerte ritkaságnak számító papucskosborral (Cypripedium calceolus), a légybangóval (Orchis insectifera), a sápadt ujjaskosborral (Dactylorrhiza ochroleuca) és további 15 fajjal.
A tópart állatfaunája európai, közép-európai jellegű, kevés bennszülött (endemikus) faj él itt. A gerinctelen állatvilágból említésre érdemes a jellegzetes szitakötő-fauna. Van endemikus, egyedül itt előforduló ugróvillás faja is a Fertőnek, a Lepidocyrtus peisonis. A Fertő-tó halban mindig gazdag volt. Ma is értékes fajai többek közt a réti csík (Misgurnus fossilis), a süllő (Lucioperca lucioperca), a fertői nyurgaponty (Cyprinus carpio hungaricus) és a garda (Pelecus cultratus). A belső tavakban, elzárt öblökben viszonylag nagy számban él a compó (Tinca tinca), a kárász (Carassius carassius) és a pirosszemű kele (Scardinius erythopthalmus). A kétéltűek szinte valamennyi hazai faja megtalálható a Fertő vidékén, legjellegzetesebbek a vízibékák (Rana kl. esculenta és R. lessonae) és a mocsári béka (R. arvalis), valamint nagy számban él és szaporodik itt a levelibéka (Hyla arborea). A farkos kétéltűeket a pettyes és a tarajos gőte képviseli (Triturus triturus és T. cristatus).
Leggyakoribb hüllőfaj a vízisikló (Natrix natrix), a lápréteken pedig jelentős állományban él az elevenszülő gyík (Lacerta vivipara).
Különösen gazdag a Fertő madárvilága. Értékes költő állománya mellett a tó nagy kiterjedésű nádasaival a Kárpát-medence egyik legfontosabb madárvonulási központja. A gémfélék nagy telepekben fészkelnek a nádasban, jelenleg a nagy kócsag (Egretta alba) állománya a legnagyobb, összesen mintegy 700 pár, valamint ugyancsak itt fészkel a nyári lúd (Anser anser), egyetlen költő vadlibánk. A hatalmas nádrengetegben sok más vízimadár-faj is kiváló fészkelő helyet talál, például az üstökös réce (Netta rufina), vagy a cigányréce (Aythya nyroca), ami a világszerte veszélyeztetett fajok közé tartozik.
A változó vízállású, elárasztott szikes gyepek madárvilága a leglátványosabb. Az év nagy részében több ezres vízimadársereg táplálkozik, pihen és költ itt. A fészkelő fajok közül kiemelten értékes a gulipán (Recurvirostra avosetta) és a ritkább, nem is minden évben fészkelő rokona a gólyatöcs (Himantopus himantopus). Az 1500-2000 párból álló dankasirálytelepen (Larus ridibundus) évről-évre költ néhány pár szerecsensirály (Larus melanocephalus). Vonulási időben vagy kóborlásuk során a Kárpát-medencében egzotikusnak számító ritka fajok is előfordulhatnak, mint például a rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus), vagy a szkua (Stercorarius skua). A tó jelentős állomáshelye az Eurázsia északi részéről érkező lúdfélék csapatainak, a kevésbé zord teleken akár több ezer példány is kitelel itt.
Az emlősök közüla nádas határán és a csatornák nádszegélyében gyakori a menyét (Mustela nivalis) és a télen fehér bundájú hermelin (Mustela erminea). Bagolyköpetekben gyakran találhatjuk a nedves rétek védett rágcsálóját, a jégkorszaki maradványnak számító patkányfejű pockot (Microtus oeconomus).

Hortobágyi Bioszféra Rezervátum

A Magyarország egyik jellemző tájegységén, a Hortobágyon fekvő, 1979-ben bioszféra rezervátummá nyilvánított terület kissé túlnyúlik a jelenlegi Hortobágyi Nemzeti Park határán, de területének nagy része megegyezik azzal (54 500 ha). A Hortobágy Európa legnagyobb összefüggő, szikes talajú területe. Jellegzetes szikes élőhelyei, valamint a hatalmas vonuló európai madárcsapatok számára nyújtott kiterjedt pihenő- és táplálkozó területek indokolták a bioszféra rezervátum kijelölését.
A térség egy időszakos folyóártéri síkság, melyen a talajok Na-só felhalmozódása már a felső-pleisztocén kor óta folyamatos, bár a XIX. század második felében lezajlott folyószabályozás jelentős befolyással volt a szikes talajok típusára és kiterjedésére. A terület éghajlati szempontból kontinentális erdősztyepp-klímájú.
A bioszféra rezervátum túlnyomórészt fátlan legelőterület, mely alapvetően szikes jellegű, átlagosan évi néhány hét sekély vízborítással, majd az azt követő szárazsággal. A területen állandó lakosság alig él (100 fő alatt). Az állandóan lakott tanyák, farmok helyett az év során ideiglenesen használt állattartó létesítmények jellemzőek.
Domináns növényzete a nádas. Ennél magasabb térszinteken szikes mocsarak húzódnak. Jellemző növényfajaik a zsióka (Bolboschoenus maritimus), óriás harmatkása (Glyceria maxima), gyékényfajok (Typha sp.). Mélyebb fekvésben a szikfok jelenik meg a tömeges sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) ennél szárazabb körülmények között a kopár felszínen már csak szukkulens fajok élnek, mint a bárányparéj (Camphorosma annua), a sóballa fajok (Suaeda sp.), a sziksófű (Salicornia prostrata) és a sziki ballagófű (Salsola soda) stb.
A sókiválás jellemző szintje fölött időszakosan (elsősorban kora tavasszal, hóolvadás után), a még mindig vízzel borított, a Na-sók által erősen befolyásolt legelőtársulás él: az ürmös sziki gyep, melyben a sziki üröm (Artemisia maritima) és a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) dominanciája jellemző. Ez a társulás a legkiterjedtebb a Hortobágyon. A magasabb térszinteken a Na-sók hatása csökken, megjelenik a pusztai cickafark (Achillea setacea) és a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) uralta legelő, valamint a korábbi löszpuszták maradványai fordulnak elő
A terület állatvilága is gazdag fajokban: legjellegzetesebbek a kontinentális sztyeppi fajok. A rovarok közül ilyen a szikfokokon élő pontuszi rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis). A sziki rétek és legelők, a kopár, sókiválásos élőhelyek különlegességei a tápnövény-specifikus lepkefajok, mint például több csuklyásbagolyféle (Cuculia sp.) és a sziki ürömbagoly (Saragossa porosa).
Leghíresebb a Hortobágy madárfaunája. Vonuláskor a több, mint 30 éves védelem hatására ma már állandóan 50 000 egyed feletti darucsapatok (Grus grus), és rendszeresen 100 000 egyed feletti vadlúd -elsősorban nyári lúd (Anser anser) és nagy lilik (Anser albifrons)- csapatok pihennek meg itt, de nagy mennyiségben (néha ugyancsak százezret meghaladó egyedszámban) jelenik meg például a pajzsos cankó (Phylomachus pugnax). A Hortobágy Európa egyetlen jelentős kontinentális havasi lile (Eudromia morinellus) pihenőhelye. A Világszerte Veszélyeztetett Helyzetű Madárfajok Vöröskönyvében szereplő, és a Hortobágyon átvonuló fajok közül kiemelendő a kis lilik (Anser erythropus), a vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) és a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris).
A költő faunából a Világ Vöröskönyvben ugyancsak szereplő kis kárókatona (Phalacrocorax carbo), cigányréce (Aythya nyroca), túzok (Otis tarda), csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paludicola) érdemel említést. A bioszféra rezervátum emlősei általában Európa-szerte elterjedt fajok. Közöttük színfoltot a kontinentális elterjedésű, elsősorban a sztyeppei életmódhoz kötődő fajok jelentenek, mint például az ürge (Citellus citellus).

Kiskunsági Bioszféra Rezervátum

Az 1979-ben bioszféra rezervátummá nyilvánított terület a Duna-Tisza közének jellegzetes arculatát, fennmaradt természeti értékeit őrző Kiskunsági Nemzeti Park része (22 095 ha).
A mindössze 100 m tengerszint feletti magasságig emelkedő magyar Alföld részét képező terület felépítése mozaikos jellegű. Az Alföld természetvédelmileg legértékesebb élőhelyei elsősorban a homok- vagy szikes talajú, illetve a mocsaras-lápos élőhelyek.
A Duna-Tisza közén fekvő bioszféra rezervátum mérsékelten szárazföldi, kontinentális éghajlati jellemzőket mutat. A táj hidrológiai viszonyai a XIX. században jelentősen megváltoztak, amikor a rendkívül nagymérvű folyószabályozási munkálatok miatt jelentősen csökkent a vizes élőhelyek száma, majd a XX. században létrehozott belvízrendező- és lecsapolási rendszerek kiépítésével a mocsaras élőhelyek tovább zsugorodtak, és ezek helyén is megindult a szikesedés.
Az Alföld természetvédelmileg legértékesebb élőhelyei elsősorban a homokos, vagy szikes talajú, illetve a mocsaras-lápos élőhelyek. Ennek megfelelően a bioszféra rezervátumot is a különböző élőhelyeket megőrző területek alkotják. A bioszféra rezervátumot alkotó főbb területek a következők: Felső-Kiskunsági szikes puszta, Felső-Kiskunsági szikes tavak, Izsáki Kolon-tó, Fülöpházi homokbuckák, Bócsa-Bugac buckavilága és homokpusztái.
A rezervátum magterületének célja kizárólag a természeti értékek, természetes társulások, életközösségek megőrzése, ezért ezeken a területeken kizárólag természetvédelmi célú beavatkozások lehetségesek. A magterületeket körülvevő védőövezetben már megjelenik a természetkímélő gazdasági hasznosítás, az átmeneti zónában pedig tovább bővül a gazdasági hasznosítás köre.
A rendkívül magas élőhelyi diverzitás számos növényközösség színes mozaikját eredményezi: a skála a legszélsőségesebb vízjárású, igen erős sós termőhelyek gyér vakszik növényzetétől a szikes mocsarakon, érdekes szikes tavi hínárnövényzeten, nedves és sós szikes réteken át a mészben gazdag homokterületek gazdag növényvegetációjáig terjed. Itt fekszik az ország egyik legnagyobb összefüggő mocsaras térsége (Izsáki Kolon-tó), találhatunk itt lápokat, mocsarakat, üde és kiszáradó lápréteket, magas- és zsombéksásokokat, fűz- és égerlápokat is.
A bioszféra rezervátum területeinek legjelentősebb botanikai kincsét az összes kárpát-medencei növénytársulás közül a legtöbb unikális, pannóniai bennszülött fajt tartalmazó homokpusztai gyep (Festucetum vaginatae) jelenti. Értékes fajai például a kései szegfű (Dianthus serotinus), homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii), homoki kikerics (Colchicum arenarium), homoki bakszakáll (Trapogodon floccosus), magyar csenkesz (Festuca vaginata).
Az erdős vegetációt az ugyancsak fajgazdag gyöngyvirágos tölgyesek (Convallario-Quercetum roboris), illetve pusztai tölgyesek (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) színesítik.
Potenciálisan veszélyeztetett védett növényfajok például az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) és az endemikus Jávorka-fényperje (Koeleria javorkae). További unikális fajok a csikófarok (Ephedra distachya) és a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus).
A rezervátum területén eddig 79 puhatestű, kb. 85 000 rovar, 32 hal, 11 kétéltű, 10 hüllő, közel 260 madár- és mintegy 48 emlősfajt mutattak ki a szakemberek.
Reliktum halfaj például a sekély, mocsaras-lápos élőhelyeken előforduló réti csík (Misgurnus fossilis) és a lápi póc (Umbra krameri).
A rovarok közül jellemző fajok többek közt a sziki sáska (Epacromius coerulipes), a szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis) és a pusztai hangyaleső (Acanthalis occitanica). A vizes élőhelyek és a szikes, homokos puszták számos fészkelő madárnak, és ősszel- valamint tavasszal tömegesen átvonuló madárcsapatoknak nyújtanak otthont és táplálékot. Jellemző fészkelő fajok például a kanalas réce (Anas clypeata), a bíbic (Vanellus vanellus), a nagy póling (Numenius arquata), a kékbegy (Luscinia svecica).
Tömeges átvonulók a különböző vadrécék, például a böjti réce (Anas querquedula) a pajzsos cankó (Philomachus pugnax) és számos lúdféle, köztük a nagy lilik (Anser albifrons).
A szikes tavak és puszták környezetében számos védett, fokozottan védett madárfaj fészkel. Ilyen a gólyatöcs (Himantopus himantopus), a gulipán (Recurvirosta avosetta) és a széki lile (Charadrius alexandrius), a fattyúszerkő (Chlidonias hybridus), illetve a pusztákon élő székicsér (Glareola pratincola). A pusztákon költ még a hazai túzokállomány (Otis tarda) egynegyede, a nádasokban pedig jelentős telepeket alkotnak a gémfélék.

Pilisi Bioszféra Rezervátum

A rezervátum a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban, a korábbi Pilisi Tájvédelmi Körzet területén fekszik (25 367 ha). A Pilis Bioszféra Rezervátumot a mérsékeltövi lombhullató erdők képviselőjeként 1981-ben jelölték ki. Elsődleges kutatási célként a turizmus és a földhasználat erdőkre, élővíz-rendszerekre és a talajokra gyakorolt hatásainak vizsgálatát határozták meg.
A bioszféra rezervátum magterületeinek kijelölését főleg a változatos terepalakulatokon kifejlődött és viszonylag eredeti állapotban mindmáig fennmaradt élővilág indokolja. A területek kijelölésénél elsősorban a fakitermelésben nem jelentős állományokat – amelyek viszont élővilágukkal különösen értékesek természetvédelmi szempontból – részesítették előnyben. Figyelembe vették továbbá az élővilág mellett a geológiai alapkőzet, sziklakibúvások-, alakzatok és a talajtípusok reprezentálásának lehetőségét is.
A kijelölésben általános szempont volt a flóra és fauna gazdagsága is, e területek jelentősége a védett fajok megőrzésén túl a géntartalékok biztosítását szolgáló (élő génbank területek) élőhelyekben rejlik, ahol minden, még a legközönségesebb fajokat is fokozott védelemben kell részesíteni. A rezervátum területén 10 magterületet alakítottak ki.
A főváros közelsége miatt ez a rezervátum áll legközelebb a „Sevillai stratégia” alapelveinek megvalósulásához, hiszen a többi rezervátummal szemben nem csupán a lakott területektől viszonylag távol eső védett területről van szó, hanem olyan területről, amely többek közt a területet érintő aktív turizmus és sporttolási szokások (sárkányrepülőés, siklóernyőzés, terepmotorozás stb.) miatt folyamatos kölcsönhatásban van az emberekkel. A rezervátumot érő intenzív emberi behatások miatt ugyanakkor viszont éppen ez a rezervátum a legveszélyeztetettebb, így különösen kell ügyelni az ember és a természet közötti törékeny egyensúly fenntartására.
A rezervátum a bioszféra program kiemelt kutatási mintaterülete is, ahová a komplex vizsgálatok súlypontja tevődött. A nagy szintkülönbségek miatt kialakult zonális és extrazonális erdőtársulások megjelenésére, megfigyelésére és kutatásárára is nagyon jó lehetőség nyílik.
A rezervátum a karsztos alapkőzetű Pilis hegységet és elsősorban annak lomberdeit foglalja magában. Nagy szintkülönbségek, meredek, sziklás gerincek, mély völgyek jellemzik a területet. A nehezen megközelíthető, változatos fajösszetételű élőhelyek helyzetüknél és gyenge termőhelyi adottságaiknál fogva alkalmasak az őserdőszerűen fenntartott kísérleti területeknek. Az idős bükkös, cseres-tölgyes, bokorerdő-állományok, dolomit sziklagyepek, hársas törmeléklejtő-, illetve sziklaerdők adják a fő értéket, de előfordulnak a száraz tölgyesek, extrazonális gyertyános tölgyesek is.
Különleges értéket jelentenek a tisztások, amelyeken mészkerülő fajok élnek, mint például a szőrfű (Nardus stricta) és a kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum), a védett fajok közül pedig a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe) és több orchidea faj is megtalálható a területen.
A bioszféra rezervátumban számos további védett növényfajjal találkozhatunk: például több árvalányhaj, nőszirom, és kökörcsin faj, valamint a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a hegyközi cickafark (Achillea crithmifolia), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), és a hangyabogáncs (Jurinea mollis) is él itt. A megbúvó lápok a védett fajok közül többek között a vidrafű (Menyanthes trifoliata), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) menedékhelyei. A terület bennszülött faja a magyar bogáncs (Carduus collinus).
A Pilis üledékes kőzetvonulata több ritka faj termőhelye, például a fokozottan védett magyarföldi husángnak (Ferula sadleriana), amelynek itt találhatók az ország legnagyobb, még életképes egyedszámú állományai. Itt él továbbá a harangláb (Aquilegia vulgaris), a fehér sás (Carex alba), az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) és a sápadt kosbor (Orchis pallens). Jellemző növénytársulások még a sziklai cserjések (csepleszmeggy, gyöngyvesszőcserjés). A dolomit jelenlétének köszönhetően a napvirág (Helianthemum ovatum), a naprózsa (Fumana procumbens), az ezüstvirág (Paronychia cephalotes) és a gubóvirág (Globularia punctata) is előfordul.
A bioszféra rezervátum állatvilágát sok más faj mellett ritka endemikus csigafajok, mint például a bödöncsiga (Theodoxus transversalis) és a rajzos csiga (Theodoxus danubialis) alkotják. A rovarok közül megtalálható itt a fűrészlábú szöcske (Saga pedo), de találkozhatunk számos kétéltűvel és hüllővel, például a foltos szalamandrával (Salamandra salamandra) és a pannon gyíkkal (Ablepharus kitaibelii) is. A terület értékes bennszülött halfaja a Petényi-márna (Barbus meridionali petényi).
Igen gazdag a terület madarakban. Madárvilágának ragadozói közül kiemelkedő jelentőségű a kerecsensólyom (Falco cherrug) és a kígyászölyv (Circaetus gallicus) fészkelő állománya. Él itt továbbá fekete gólya (Ciconia nigra), fehérhátú fakopáncs (Dendrocopos leucotos) és rétisas (Haliaeetus albicilla) is. A leszakadó löszfalakban telepesen fészkelnek a színpompás gyurgyalagok (Merops apiaster). A barlangokban népes denevérkolóniák élnek, például a csonkafülű denevér (Myotis emarginatus), nagyfülű denevér (Myotis blythi) és pisze denevér (Barbastella barbastellus) egyedei. Több védett cickány- és pelefaj él a területen, valamint a hiúzzal (Lynx lynx) és vidrával (Lutra lutra) is találkozhatunk.

A Sevillai Stratégia (1995) öröksége

A Sevillai Stratégia (1995) fő üzenete szerint a bioszféra rezervátumok létrehozásának elsődleges célja a biológiai sokféleség megőrzése, valamint a globális környezeti problémák megoldása érdekében kötött nemzetközi egyezmények végrehajtása, de emellett kiemelt hangsúlyt kell fektetni a fejlődési funkcióra, a helyi közösségek bevonására a fenntartható fejlődés lehetséges módozatainak kidolgozásában, és megvalósításában.
A bioszféra rezervátumok területén, illetve közvetlen környezetükben segíteni kell a helyi lakosságot abban, hogy harmonikus kapcsolatot tudjanak kialakítani a természettel, ugyanakkor a természeti kincsek hosszú távon fenntartható felhasználásával biztosítani tudják az alapvető igényeiket, és a térség társadalmi-gazdasági fejlődését (fejlődési funkció).
Ez a cél a bioszféra rezervátumok védelmi és átmeneti zónáiban valósulhat meg. Kutatások, kísérletek végezhetők olyan földhasználati módszerek kidolgozására, amelyek biztosítják a helyi lakosság megélhetését anélkül, hogy degradálnák, elpusztítanák a természeti értékeket. Ebben nagy szerepük van például a helyi szinten évszázadok alatt kialakult hagyományos gazdálkodási módok alkalmazásának és esetleges újbóli bevezetésének.
A kísérleti parcellákon észlelhet változások monitorozási eredményeinek, valamint a magterületek érintetlen természeti körülményeinek összehasonlításával meg lehet határozni a jövőben ajánlható módszereket.

A fenntartható gazdasági fejlődés a hazai bioszféra rezervátumokban

Az egyes hazai rezervátumok területén a fejlődési funkció a területi adottságoknak megfelelően különbözőképpen valósul meg:

Aggteleki Bioszféra Rezervátum
A bioszféra rezervátum területe és az azt övező táj az őskortól lakott, a Baradla-barlangban már 6-7000 éves emberi nyomokat is sikerült találni. Az itt élő emberek megélhetését az állattartás, mészégetés, szénégetés, fakitermelés és kisebb mértékben a földművelés biztosította. A kaszálók, a legelők és a földművelésre alkalmas területek kialakításához, az épületfa és a tűzifa kinyeréséhez fakitermelésre volt szükség, így jelentős kiterjedésűek azok a másodlagos élőhelyek száraz rétek, kaszálók, sztyepprétszerű gyepek, borókások és csarabosok, melyek az irtások helyén alakultak ki. A Gömör-Tornai-karszt területe a régi oklevelek szerint már több, mint 800 év óta ismert kultúrtáj, így a hagyományos gazdálkodási formák eredményeként olyan különlegesen mozaikos táj alakult ki, ahol megmaradt a természetes tájelemek kapcsolata és változatossága, az élővilág egyedülálló gazdagsága.
Az emberi jelenlét ellenére a növényzet még őrzi az eredeti vegetáció sok ritka és rendkívül értékes elemét. Egyes növénytársulások menedékként szolgálhatnak olyan unikális fajok számára, melyek élőhelyei az ország más területein a földhasználat miatt feldarabolódnak, eltűnnek, vagy a gyomosodás következtében károsodtak. A területre igen jellemző az Árpád-korra visszanyúló gazdálkodási forma, mellyel a falvak környéki „szőlőhegyeken” kaszált aljú gyümölcsösöket hoztak létre. Az évenkénti kaszálással mesterségesen bár, de egy természetközeli erdőssztyeppre sokban hasonló növényzeti struktúra jöhetett létre, mely védett fajok tucatjaival jelentős természetvédelmi értéket képvisel.

Fertő-tavi Bioszféra Rezervátum
A bioszféra rezervátum területén folyó kutatások közül a vegetációtérképezés és a hazai Fertő-meder háromnegyedét jelentő nádasok zoológiai felmérése került előtérbe, beleértve a gerinctelen fauna felmérését is. Ennek érdekében a Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Program keretében jelöltek ki mintaterületeket.
A rezervátum magterületén az emberi használat csaknem teljesen kizárt. A beavatkozások kizárólag természetvédelmi érdekből, az ökológiai állapot fenntartása érdekében lehetséges. Ilyennek minősül például a csatornahálózat egyes elemeinek karbantartása a nádas belső területein a vízellátás biztosítása érdekében.
A bioszféra rezervátum egyéb területein a tájnak és az élőhelynek megfelelő gazdálkodás folyik. A nádas területeken végzett kezelések célja a tómeder feltöltődésének, eutrofizációjának a lassítása. Az évről-évre keletkező hatalmas mennyiségű szerves anyag egy része a nádas területek aratásával eltávolítható, ez a környező települések lakosságának munkalehetőséget biztosít. A part menti mocsárréteket a területek kezelése céljából kaszálják. A gyepek esetében nem megengedett a drénezés, a felülvetés és a műtrágyázás, illetve mindazok a tevékenységek, amelyek az élőhelyek megváltozását idéznék elő.
A part menti szikeseket veszélyeztető tényezők közül legjelentősebb az elnádasodás, illetve a tájidegen fafajok spontán betelepülése. A szóban forgó gyepeket hosszú időn keresztül legelőként, illetve kaszálóként hasznosítják, ez a folyamat csak az állatállomány 80-as évektől tapasztalható nagymértékű csökkenése miatt változott meg. Ennek következtében felgyorsult a nádasodás és az ezüstfa (Eleagnus angustifolia) terjedése. A folyamatot a gyepek régi magyar háziállat-fajtákkal történő legeltetésével szürkemarha, racka sikerült megállítani. Ez a tevékenység hozzájárul e fajtáknak fenntartásához is (génmegőrzés). Kisebb mértékben jellemző a területre a hagyományos eszközökkel történő halászat is.
A Szárhalmi erdő xerofil erdeiben a legfontosabb szempont a területre jellemző erdőállományok fafaj-összetételének fenntartása, a tájidegen fafajok betelepítésének korlátozása. Fontos feladat a Szárhalmi-erdőben található sztyepprétek és a láprét fenntartása. Ezeken a helyeken a beerdősülést a legeltetés akadályozta meg, így maradhattak fenn a kiemelten értékes orchidea-fajok.
A több évtizedes védelem eredményei jól látszanak. Számos korábbi kedvezőtlen gyakorlatot, illetve folyamatot sikerült kiiktatni vagy lelassítani (vízszennyezés, bérvadásztatás, tájidegen állatfajtákkal való legeltetés, természetkárosító nádaratás, túlzott műtrágyázás, stb.). Néhány esetben a kedvezőtlen folyamatokat sikerült teljesen meg is fordítani (pl. élőhely-rekonstrukciók).

Hortobágyi Bioszféra Rezervátum
Gyakorlatilag a rezervátum teljes területe állami tulajdonban és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság természetvédelmi kezelésében van. Az állattartó személyek bérleti úton hasznosítják a gyepeket, míg a szántók a téli takarmánybázis biztosítását szolgálják elsősorban. Sajnálatos módon, az elmúlt évszázadokban jellemző, extenzív legeltetés visszaszorulóban van. A folyamatot a téli takarmányt biztosító kaszálók olcsó bérbeadása és az olcsó legeltetési bérlet tudná fékezni, de ennek hatékonysága még nem kielégítő. A terület középső részén közel 3000 ha területen nincs gazdálkodás, itt a Przewalski-ló védelmi programja folyik körbekerített területen.
A 3000 ha-os Kunkápolnási-mocsár és más kisebb mocsarak területén, azok 10-30 %-án vágnak nádat, lehetőleg jégről.
A már említett halastavon extenzív, a természetvédelem érdekeinek alárendelt halgazdálkodás folyik, elsősorban ponty tenyésztésével.
Az állattani és növénytani kutatások folyamatosan zajlanak. A rezervátumon belül a Magyar Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó Program több mintavételi területe helyezkedik itt el.
A „Vadló-Projekt” beindulása óta széleskörű, a Przewalsi-ló autökológiáját, általános biológiáját vizsgáló kutatási alprogram. Középtávon tervezett az európai védett gyepek kezelésében nem gyakran használt, de Észak-Amerikában széles körűen alkalmazott égetéses kezelés (fire-management) beindítása és hatásának monitorozása.

Kiskunsági Bioszféra Rezervátum
A rezervátum területén előforduló élőhelyek kialakításában és a jellegzetes alföldi táj fenntartásában fontos szerepet játszottak a területeken gazdálkodók. A gazdálkodási rendszer bármely változása, a mezőgazdaság intenzívebbé válása, vagy a korábban hasznosított területek felhagyása révén a hagyományos gazdálkodás által létrehozott élőhelyek és a hozzájuk kötődő fajok eltűnhetnek. Az elmúlt fél évszázadban a gazdasági-politikai tényezők a jól bevált életformák elhagyására késztették a gazdákat, napjainkban viszont az egész térség a mezőgazdasági rendszer helyreállításával küzd.
A rezervátumok területén található néprajzi értékek és gazdálkodási formák fenntartása ma is a nemzeti park igazgatóság fontos feladatai közé tartozik, mivel ez a táj arculatának szerves részét képezte, és ennek kialakításában is fontos szerepet játszott. A külterjes legeltetés ma a természetvédelmi célú élőhely-fenntartás fontos eleme. Az élőhely-kezelés és a génrezerváció érdekében az igazgatóság ősi állatfajtákat tenyészt (pl. magyar szürke marha, racka juh stb.). A legelőterületek bérbeadása is a régi hagyományokhoz hasonló területfenntartást szolgál.
A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság a jövőben is kiemelten érvényesíti az ember és bioszféra kapcsolatának elvét, különös tekintettel a fenntartható hagyományos gazdálkodási formák elősegítésére. Ez elsősorban az őshonos állatfajok tartásának elősegítését, a rezervátum területének zónák szerinti hagyományos hasznosítását, a szántóföldi kultúrák védett területen belüli csökkentését jelenti. A vízgazdálkodási problémák fokozott enyhítését az ökológiai célú vízvisszatartás, és vízvisszapótlás elvének megvalósításával tervezik. Mindez hosszútávon alapfeltétele a jelenlegi rezervátum állapotának, társulásainak, életközösségeinek és ezek sokszínűségének megőrzésének.

Pilisi Bioszféra Rezervátum
A Pilisi Bioszféra Rezervátum magterületei jellemzően a fokozottan védett területeken belül találhatók: a Pilis és a Visegrádi-hegység legértékesebb erdőterületeit foglalják magukban. Ezeken a fokozottan védett területeken a törvényi szabályozásnak megfelelően csak olyan természetvédelmi célú kezelések engedélyezhetők, amelyek az elegyetlen, egykorú, jellemzően sarjeredetű állományok távlati átalakítását, természetszerű erdők kialakulását segítik. A bioszféra rezervátum magterületein sok véderdő jellegű állomány fordul elő, amelyeken mindennemű beavatkozást korlátozni és kerülni kell. Ezeken a területek rendkívül értékes növénytársulások, geológiai alakzatok és egyéb természeti értékek találhatók. A "bakancsos turizmus" elől azonban nincsenek elzárva ezek a területek, sőt számos turistaútvonal vezet rajtuk át, így az ökoturizmus egyik fő térségbeli célpontjai. A szabályozott mértékű vadászat szintén az engedélyezett tevékenységek között szerepel, a túlszaporodott vadállomány ugyanis negatív hatást fejt ki az erdőgazdálkodásra (rágás, taposás, termőhely lepusztulása).

Aktualitások