magyar english deutsch
Nemzeti Park Igazgatóságok


KEHOP-4.3.0-15-2016-00001

 
Természetvédelmi Információs Rendszer (TIR)

TIR KEZDŐLAP

http://geo.kvvm.hu/tir

A védett természeti területek interaktív térképe

http://geo.kvvm.hu/tir

Vadonleső
Magyar Természettudományi Múzeum
Járművel való közlekedés védett természeti területen

European Greenbelt
European Greenbelt
Figyelem!


A honlapon található dokumentumok szerzői jogi védelem alatt állnak, azok bármilyen célú felhasználása a szerzők előzetes engedélyéhez kötött.
A természetvédelem emblémája védjegyoltalom alatt áll, annak bármilyen célú felhasználása a védjegyjogosult előzetes engedélyéhez kötött.

» Egyezmények,együttműködések » Bioszféra-rezervátumok (UNESCO MAB)
Bioszféra-rezervátumok (UNESCO MAB)
 

  Az UNESCO, az ENSZ Nevelésügyi Tudományos és Kulturális Szervezete, 1971-ben "Man and Biosphere" (MAB), azaz "Ember és bioszféra" címmel kutatási programot indított a természeti környezet megóvásáért.
A programot 1972. június 5-én, a Stockholmban tartott, "Ember és bioszféra" címet viselő ENSZ környezetvédelmi világkonferencián szentesítették a résztvevő országok, valamint ezt a napot határozatukban a nemzetközi környezetvédelem világnapjává nyilvánították.
A világnap célja, hogy felébressze az emberekben a felelősségtudatot, és rávezesse őket arra, hogy mindenkinek tennie kell valamit a természetes, épített, társadalmi és belső környezetünk megóvásáért és harmonikusabbá tételéért. A program keretében számos országban ún. bioszféra rezervátumokat jelöltek ki, melyek létesítésének fő célja a Föld nagy ökoszisztéma-típusait reprezentáló, kiemelkedően értékes területek védelme, a rajtuk tapasztalható emberi és természetes folyamatok megfigyelése volt.

Azonban ezek a területek nem csupán a természeti értékek konzerválását szolgálják. A MAB program első ízben hívta fel a figyelmet arra, hogy a természeti értékek megőrzése önmagában nem elegendő, hanem további kiemelt cél az ember és természet kapcsolatának javítása, a fenntartható fejlődés biztosítása érdekében.
Az 1995-ben Sevilla-ban megtartott nemzetközi bioszféra-rezervátum konferencia nyomán megalkotott Sevillai Stratégia kinyilvánította, hogy a bioszféra-rezervátumok a tájak, ökoszisztémák, fajok és azok genetikai sokféleségének megőrzésén kívül szolgáljanak a fenntartható fejlődés modellterületeiként is, tehát lokális szinten segítsék elő az olyan jellegű gazdasági fejlesztést, mely biztosítja a kulturális, szociális és ökológiai javak fenntarthatóságát. A Stratégia egyben alapító dokumentuma a bioszféra-rezervátumok világhálózatának (World Network of Biosphere Reserves).
 
Ezt a szemléletet fejlesztette tovább az UNESCO MAB Programjának a 2008-2013 időszakra szóló fő stratégiáját összefoglaló ún. Madridi Akcióterv. Ez a dokumentum a fő célok mellett már részletes ajánlásokat is megfogalmazott a programban résztvevő országok számára a bioszféra-rezervátum területek kialakításával, fenntartásával, koordinálásával kapcsolatban, valamint sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a MAB területek fő funkcióinak (megőrzés, fenntartható fejlődés, kutatás-oktatás) megvalósítására a zónarendszer kialakítása révén.
A Madridi Akcióterv időszaka alatt számos új MAB területet jelöltek ki, valamint tovább folytatódott a (Sevillai Stratégiában már korábban is megjelenő) kettő-vagy több ország együttműködésével, közös nevezésével létrejövő ún. határon átnyúló bioszféra rezervátum kezdeményezések megvalósítása.
Napjainkban zajlik az UNESCO következő időszakra szóló stratégiájának megalkotása. Ennek végleges változatát várhatóan 2015 során fogadja ez az UNESCO.
 
A MAB Program napjainkra világméretűvé szélesedett. Jelenleg szerte a világon 119 országban összesen 631 bioszféra rezervátumot tartanak nyilván, melyek közül 14 ún. határon átnyúló kezdeményezés.
 
 
Élő laboratóriumok – avagy a fenntartható fejlődés mintaterületei
"A bioszféra-rezervátumok azon jellegzetes szárazföldi és tengerparti ökoszisztémák, amelyek az UNESCO Ember és Bioszféra Programja (MAB) keretében nemzetközileg elismertek."
Környezetvédelmi Lexikon (2002)
 
A bioszféra-rezervátumok olyan szárazföldi és tengerparti ökoszisztémákat felölelő területek, melyek fő funkciója, hogy a biológiai sokféleség és a természeti értékek megőrzése mellett az optimális összhang biztosításával egyben a fenntartható gazdasági fejlődés mintaterületei is legyenek.
 
Tulajdonképpen "élő laboratóriumként" szolgálnak a természeti értékekkel és természeti erőforrásokkal folytatott, hosszú távon fenntartható gazdálkodás módszereinek kidolgozására, megvalósítására és bemutatására. Nagy szerepe van e célok elérésében a helyi társadalmi körülmények között jellemző hagyományos földhasználati és gazdálkodási módok és kulturális értékek fenntartásának és támogatásának.
 
A bioszféra-rezervátumokat ugyan nem nemzetközi egyezmény hozza létre, mégis a rezervátumok céljai, kialakításuk, védelmük és fenntartásuk több más nemzetközi kezdeményezéssel van összhangban (pl. Riói egyezmény), a területeik számos esetben bizonyos nemzetközi egyezményekhez tartozó élőhelyek is egyben (pl. Ramsari- és Világörökség területek). A bioszféra-rezervátumok az egyes országok védett területeinek részét is képezik (pl. nemzeti parkok, természetvédelmi területek), vagy egyidejűleg Natura 2000 területek is.
 
A bioszféra-rezervátumok 3 fő funkciója
 
A kidolgozott szakmai irányelveknek megfelelően minden bioszféra rezervátumnak 3 alapvető funkciónak kell megfelelnie, amelyek kölcsönösen kiegészítik és erősítik egymást.
 
Megőrzési funkció
A rezervátumoknak biztosítaniuk kell a kiválasztott ökoszisztémák, tájak változatosságának fennmaradását, a fajok sokféleségének és genetikai változékonyságának megőrzését.
 
Fejlődési funkció
A rezervátumok területén belül elő kell segíteni a helyi körülmények között megvalósítható, ökológiai, társadalmi és kulturális szempontból fenntartható gazdasági fejlődést a helyi hagyományos módszerek, tradíciók figyelembe vételével.
 
Kutatási és oktatási funkció
A bioszféra-rezervátumok területén támogatni kell a természetvédelmi célú tudományos kutatásokat és monitorozást, valamint elő kell segíteni az oktatási és ismeretterjesztési célú tevékenységeket.
 
 
A bioszféra-rezervátumok felépítése
 
Annak érdekében, hogy a bioszféra-rezervátumok különböző funkciói megvalósulhassanak, a rezervátumok területén összefüggő, és egymással állandó kölcsönhatásban lévő területekből álló zónarendszert kell kialakítani, amelynek részei a magterület, a védőövezet és az átmeneti övezet.
 
Magterület: Ezeken a területeken elsődleges a megőrzési és kutatási funkció, emberi tevékenység, akár csak a belépés is csak kivételes esetben megengedhető, mert a hazai jogszabály alapján ezek fokozottan védett területnek minősülnek. Hosszú távú védelmet nyújtanak a rajtuk élő életközösségeknek, növény- és állatfajoknak.
 
Védőövezet (puffer zóna): A védőövezetek a magterületeket veszik körül, fő feladatuk ezek védelme. Csak korlátozottan és szabályozott mértékben folyhat rajtuk emberi tevékenység, amely nem lehet ellentétes a természetvédelmi célokkal. Folytathatók például tudományos kísérletek a természetes vegetáció kezelésére, a károsodott területek helyreállítására, és ezeken a területeken fontos az oktatás és az ökoturizmus elősegítése.
 
Átmeneti övezet: Az átmeneti zónák a természeti erőforrások fenntartható használatának bemutató területei, rajtuk mezőgazdasági és egyéb emberi tevékenység is folyhat a helyi közösségek, a természetvédelmi szerveztek, kutatók, civil szervezetek és magánszemélyek együttműködésével.
 
Bioszféra-rezervátumok Magyarországon
 
Magyarország, mint UNESCO-tagország 1970-ben az elsők között csatlakozott az induló programhoz. A hazai feladatok meghatározására és irányítására megalakult a Magyar MAB Nemzeti Bizottsága a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt. Az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottsága mellett ez a testület tevékenykedik a hazai bioszféra-rezervátumokkal kapcsolatban mind a mai napig.
 
A MAB program nemzetközi tanácsának alakuló ülésén, 1971-ben 14 kutatási és oktatási programot határoztak meg, melyek közül konkrétan a MAB területekre a 8. projekt lett kijelölve "A természetes területek és genetikai anyaguk megőrzése" címmel. Minden bioszféra-rezervátumban kijelöltek ún. "magterületeket", amelyekben a természetes folyamatok megfigyelése folyik, ezek védelmére "pufferzónák" szolgálnak, utóbbiakat pedig "átmeneti zónák" kapcsolják a nem védett területekhez. A puffer- és átmeneti zónákban lehet tanulmányozni a humán hatások következményeit, ehhez a magterületek szolgáltatják az összehasonlítási alapot.
 
Magyarországon jelenleg hat bioszféra-rezervátum található. Az Aggteleki bioszféra-rezervátum, a Fertő-tavi bioszféra-rezervátum, a Hortobágyi bioszféra-rezervátum, a Kiskunsági bioszféra-rezervátum és a Pilisi bioszféra-rezervátum, melyek létesítését 1979 és 1981 között fogadta el az UNESCO MAB Titkársága. A hatodik terület a Mura–Dráva–Duna határon átnyúló (jelenleg 2 oldalú, horvát-magyar) bioszféra-rezervátum, melynek jelölését 2012-ben fogadta el az UNESCO.

 

(forrás: Földművelésügyi Minisztérium, 2015.)

 

 
Megnevezés Kijelölés éve Terület (ha)
Aggteleki bioszféra-rezervátum 1979 45 311
Fertő-tavi bioszféra-rezervátum 1979 23 193
Hortobágyi bioszféra-rezervátum 1979 154 591
Kiskunsági bioszféra-rezervátum 1979 23 761
Pilisi bioszféra-rezervátum 1980 27 081
Mura-Dráva-Duna bioszféra-rezervátum 2012 235 244
Összesen:   509 181

Bioszféra-rezervátumok Magyarországon (forrás: Földművelésügyi Minisztérium, 2015.)

A bioszféra-rezervátumok területeit 10 évente felül kell vizsgálni, és az eredmények összefoglalását nemzeti jelentés formájában kell felterjeszteni az UNESCO MAB Titkársága elé. A Titkárság eldönti, hogy az adott terület megfelel-e még a bioszféra-rezervátumok követelményeinek. A hazai területeket illetően ez a felülvizsgálat utoljára 2006-ban történt meg.

A bioszféra-rezervátumok kijelölése, védelme beépült a magyar jogrendbe is, biztosítva ezzel a rezervátumok jogi hátterét: A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény a következőképpen rendelkezik a bioszféra rezervátumokról:
"29.§ (1) Nemzeti parkot, tájvédelmi körzetet, természetvédelmi területet, vagy azok meghatározott részét - ha az nemzetközileg kiemelkedő tudományos értéket képvisel - a miniszter jogszabályban, nemzetközi kötelezettségvállalásainkkal összhangban bioszféra-rezervátummá minősíthet;
(2) a bioszféra-rezervátumon belül a kiemelkedő természetvédelmi érték közvetlen megóvására magterületet kell kijelölni.
(4) E törvény erejénél fogva fokozottan védett a bioszféra rezervátum magterülete".
 
A bioszféra-rezervátumok szakmai felügyelete, természetvédelmi kezelése a területük által érintett 7 nemzeti park igazgatóság hatáskörébe tartoznak. A területek kezelésére és a velük kapcsolatos feladatok elvégzésére, koordinálására nincs külön szervezeti egység, ezt a munkát az igazgatóságok munkatársai végzik.
 
Az UNESCO hazai képviselete és a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KvVM) 2007-ben újjáalakította a MAB Nemzeti Bizottságot, amely szakmai alapon őrködik a magyarországi bioszféra-rezervátumok koordinációja és fenntartása felett.
A MAB Nemzeti Bizottság az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság védnöksége alatt működő, s alapvetően véleményező, javaslattevő, döntéshozó jogkörrel rendelkező testület. Feladatai többek között a magyarországi bioszféra-rezervátumok kialakításában és fenntartásában való szakmai közreműködés, új rezervátumok létesítésének megvitatása, egyeztetése, a MAB Program ismertetése a nagyközönség körében, továbbá az UNESCO felé továbbítandó pályázati anyagok bírálata, jóváhagyása, a MAB Program aktuális híreinek, feladatainak terjesztése.
E szakmai testület tagjai között szerepelnek az UNESCO hazai vezetői, a MAB program koordinálásáért felelős minisztériumi képviselők, a hazai bioszféra-rezervátumok kezelését végző nemzeti park igazgatóságok igazgatói, egyetemi professzorok, kutatók, de éppúgy teljes jogú tagja a bizottságnak ökológiai gazdálkodó, turisztikai és ökoturisztikai szakember, országgyűlési képviselő, természetvédelmi civil szervezet (WWF), valamint erdészeti magáncég vezetője is.
 
 
A MAB Nemzeti Bizottság újjáalakításával párhuzamosan megtörtént a bioszféra-rezervátumok jogi minősítésének korszerűsítése, és a bioszféra-rezervátum magterületek jogszabályi kihirdetése is (a magyarországi bioszféra-rezervátumokról szóló 7/2007. (III.22.) KvVM rendelet és a bioszféra-rezervátumokról szóló 9/2007. (K.V.Ért.4.) KvVM utasítás).
A rezervátumokat kezelő nemzetipark-igazgatóságok jelentései és a KvVM közreműködése alapján 2007-ben a bioszféra-rezervátumokban végzett tevékenységekről, előrehaladásokról 10 éves országjelentésben számoltunk be, amelyet az UNESCO is elfogadott. A következő országjelentés benyújtása 2017-ben esedékes.
Jelenleg a hazai bioszféra-rezervátumok központi koordinációja (a Környezetvédelmi- és Vízügyi Minisztérium megszűnésével, majd a Vidékfejlesztési Minisztérium átalakítása után) a Földművelésügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik.
 
Magyarország bioszféra-rezervátumainak természeti értékei és főbb jellegzetességei
 
A Magyarországon kijelölt bioszféra-rezervátumok különböző, az országra jellemző élőhelytípusokat, tájtípusokat mutatnak be és őriznek az utókor számára, valamint gazdagítják a világ bioszféra-rezervátumainak sokféleségét. Ebben a fejezetben bemutatjuk a bioszféra-rezervátumaink legfontosabb jellemzőit, áttekintjük természeti értékeiket.
 
Aggteleki Bioszféra-rezervátum
 
Az 1979-ben kijelölt Aggteleki Bioszféra-rezervátum területe (45 311 ha) nagy részben átfed az Aggteleki Nemzeti Park területével. Elsősorban különleges geológiai és faunisztikai értékeket megőrző barlangrendszerei, illetve karsztterületeinek egyedülálló és rendkívül fajgazdag élővilága, az ország több endemikus fajának előfordulása indokolta kijelölését. Az Aggteleki Nemzeti Park és Bioszféra-rezervátum csodálatos élővilágával, varázslatos tájaival és barlangjaival látogatók ezreit csábítja évről évre. Területe a Gömör-Tornai-karszt hegyvonulatának legdélebbi nyúlványa, mely szerves egységet alkot a szlovákiai Szlovák-karszt Nemzeti Parkkal. A déli lejtők, a Kárpátok közelsége, a kopár karsztfelszínek vagy a szűk szurdokvölgyek megannyi élőhelyet jelentenek, így rendkívül nagy az élővilág változatossága.
 
A geológiai értékek legreprezentánsabb képviselői a barlangok, melyekből a nemzeti park területén közel 270-et tartanak nyilván. Cseppkőképződményei alapján a legnevezetesebb a Baradla-Domica-barlangrendszer, amely 25 km-es hosszúságával a mérsékelt égöv egyik leghosszabb idegenforgalmi hasznosítású cseppkőbarlangja.
 
Baradla-barlang
 
A barlangok kiegyenlített hőmérséklete, a magas páratartalom és az állandó sötétség különleges feltételeket támaszt a barlangokban élő állat- és növényfajok számára. A kutatások eredményeként több mint 500 állatfajt sikerült eddig kimutatni az Aggteleki-karszt barlangjaiból, melyek jelentős része gerinctelen.
A valódi barlanglakó állatok nagymértékben alkalmazkodtak a barlangi körülményekhez, szemük csökevényes és kültakarójuk is színtelen. Különösen értékesek a barlangrendszer bennszülött (endemikus) fajai, melyek közül nevezetes a magyar vakfutrinka (Duvalius hungaricus), a szemcsés vakászka (Mesoniscus graniger) és az aggteleki vakbolharák (Niphargus aggtelekiensis). A denevérek különleges értékeit jelentik a karszt barlangjainak, így hatékony védelmük a legsürgetőbb feladatok közé tartozik. A hajdani nagy telelőállományoknak ma már csak a töredékeit találjuk, de szerencsére még nagy számban fordulnak elő a kis és nagy patkósdenevérek (Rhinolophus hipposideros, Rhinolophus ferrumequinum).
 
A földrajzi elhelyezkedés és a felszín változatossága sajátos éghajlati viszonyokat eredményez, így több területen a növény- és állatvilág legfontosabb vonása a peremhelyzet és az átmeneti jelleg. A változatos felszíni formáknak köszönhető mikroklimatikus különbségek teszik lehetővé, hogy egymás szomszédságában találnak megfelelő élőhelyet eltérő igényű állat- és növényfajok. Az északi oldalakon, töbrökben gyakran kárpáti elterjedésű fajokat találunk, míg a déli kitettségű oldalakon melegkedvelő fajok tenyésznek. A kialakult nagy változatosság és térbeli mozaikosság viszont nem csupán a karsztos felszínnek, hanem az évszázados hagyományos művelésnek is köszönhető. Az Aggteleki-karszton a fátlan, talajtakaróval alig fedett, nagy kiterjedésű sziklakibúvásos hegyoldalak, karrmezők a legszembetűnőbbek. A terület képéhez ugyanúgy hozzátartoznak ezek a száraz, köves, minden nedvességet elnyelő, jellegzetes karsztnövényzettel fedett meredek oldalak, mint a kiterjedt erdőségek, a fennsíkok kaszálói és a vízfolyások mellett egész éven át üde, virágos rétek.
 
A mediterrán hangulatot idéző meredek déli hegyoldalakon a csekély talajborítottság miatt sosem alakulhatott ki igazán zárt erdő. A növényzet hézagosan, foltokban borítja a felszínt, a hófehéren kibukkanó kövek felületét színes mozaikot alkotó zuzmó-együttes foltjai tarkítják. A repedésekben sajátos sziklahasadék-növényzet telepszik meg, melynek fő alkotói a kövi- és az aranyos fodorka (Asplenium ruta-muraria, Asplenium trichomanes), a sárga kövirózsa (Jovibarba hirta), a prémes gyöngyperje (Melica ciliata) és a fehér varjúháj (Sedum album). Ezeken az élőhelyeken találjuk az igen megritkult kövirigót (Monticola saxatilis), illetve a karszt területén még nagy számban költő bajszos sármányt (Emberiza cia). A gyorsan felmelegedő felszínen igen jól érzik magukat a különböző hüllőfajok, így a zöld (Lacerta viridis) és fürge gyík (Lacerta agilis), vagy akár a jelentős természetvédelmi értéket képviselő pannon gyík (Ablepharus kitaibelii) is. A fehéres csüdfű (Astragalus vesicarius) a sziklagyepek és sziklásabb talajú lejtősztyeppek ritka védett növénye, amely még szép számban tenyészik. Sziklagyepjeink számos más védett fajnak is otthont adnak. Az Aggteleki Nemzeti Park két ritka, az érdeslevelűek családjába tartozó vértővel is büszkélkedhet. Ezek közül a tornai vértő (Onosma tornense) kizárólag a karszt néhány pontján fordul elő az országhatár mindkét oldalán egyaránt. Állományait napjainkban sajnos a kopárfásítások idején betelepített feketefenyő (Pinus nigra) és a bálványfa (Ailanthus altissima) terjedése veszélyezteti. Másik nagy növényritkaság az osztrák sárkányfű (Dracocephalum austriacum), amely az országban ma már csak az Aggteleki-karszt sziklagyepjeiben maradt fenn. Az utolsó eljegesedés utáni sztyepp-klímájú időszakok értékes maradványfaja.
 
Tornai vértő (Onosma tornense)
 
A nemzeti park jelentős részén gyertyános- és cseres-tölgyeseket, míg a déli kitettségű, lankásabb hegyoldalakon és fennsíki helyzetben meleg, száraz, sekély termőrétegű részeken ligetes erdőket, úgynevezett melegkedvelő tölgyeseket találunk. Melegkedvelő tölgyeseinkben általános az azúrkék virágú erdei gyöngyköles (Lithospermum purpureo-coeruleum), ritkább a tarka nőszirom (Iris variegata) és a bíboros kosbor (Orchis purpurea). Ezekben az erdőkben él ritka kígyászölyv (Circaetus gallicus), illetve a gyakoribb darázsölyv (Pernis apivorus). Meredekebb, sziklás, délies kitettségű oldalakat és letöréseket a sajmeggyes-molyhos tölgyes karsztbokorerdő sziklagyeppel és sztyepprét-foltokkal váltakozó mozaikja fedi. A szélsőséges termőhelyi viszonyokhoz alkalmazkodott a növényzet ezen a különleges élőhelyen. Igen gazdag a lejtősztyepp-rétek élővilága, igen jelentősek például az egyenesszárnyúak és a lepkék. Külön érdemes megemlíteni hazánk legnagyobb egyenesszárnyúját, a fűrészlábú szöcskét (Saga pedo) vagy az imádkozó sáskát (Mantis religiosa). Jellemzőek a szemeslepkék, gyakori a tavaszi szerecsenlepke (Erebia medusa) és a sakktábla-lepke (Melanargia galathea) is. A tavasz legelső virága ezeken a gyepeken a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis). Az orchideák közül az agárkosbor (Orchis morio) nagy példányszámban fordul elő, a bíboros (Orchis purpurea) és sömörös kosborra (Orchis ustulata), valamint a vitézvirágra (Anacamptis pyramidalis) már ritkábban találhatunk rá.
 
A Kárpátok közelsége miatt több magasabb hegyvidékekre jellemző fajjal is találkozhatunk az Aggteleki-karszton. Itt él például a kárpáti bennszülött ikrás fogasír (Dentaria glandulosa), az állatok közül pedig érdekes hegyvidéki fajok a kárpáti kék meztelencsiga (Bielzia coerulans) a zempléni futrinka (Carabus zawadskyi) vagy a fehérhátú fakopáncs (Dendrocopus leucotos). Kora tavasszal több helyről hallani az urali bagoly (Strix uralensis) jellegzetes hangját, melynek már stabil állománya van a területen. A háborítatlan részeken megtelepedett a hiúz (Lynx lynx), és alkalmanként, a szlovákiai erdőkből átkóborolva a farkas (Canis lupus) is előfordul. Különleges élőhelyi adottságaik miatt külön említést érdemelnek a karsztforrások. Több helyen megfigyelhetjük a kövekre tapadó, néhány milliméteres, védett kárpáti forráscsigát (Sadleriana pannonica), mely csak a rendkívül tiszta vizekben fordul elő. Madarak közül a hegyi billegető (Motacilla cinerea) és a mára nagyon megritkult vízi rigó (Cinclus cinclus) él itt. Aggtelektől délre az ún. "fedett karsztot" találjuk, ahol a meszes alapkőzetet elfedő kavicsos takarón kialakuló savanyú talajon a nyugat-európai csarabos fenyérekhez sokban hasonlító növényzet él, melynek fő növénye a csarab (Calluna vulgaris). A fedett karszt mélyebben fekvő, magasabb talajvizű részein gazdag láprétekkel találkozhatunk. Jellemzően előforduló fajok a füles fűz (Salix aurita), kékperje (Molinia coerulea), szibériai nőszirom (Iris sibirica), és a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe).
 
 
Fertő-tavi Bioszféra-rezervátum
 
A Fertő-tavi Bioszféra Rezervátum a Dunántúl északnyugati részén, az osztrák határ mellett található és magába foglalja a Fertő tó teljes magyarországi területét. A bioszféra rezervátum 1979-ben került kijelölésre, területe jelenleg 23 193 ha. A Fertő-tó, mint sztyepptó hatalmas kiterjedésű nádasaival speciális élőhelyet teremt a rendkívül gazdag vízi élővilág számára, de különlegesek a partvidéken kialakult szikes gyepek, valamint a kisebb területen fekvő, melegkedvelő fás élőhelyek, sztyepprétek is.
 
A bioszféra-rezervátum az ország nyugati kapujában található. Az ide látogató nyugat-európai szakemberek és turisták itt találkoznak először a Közép-kelet Ázsiáig húzódó sztyeppével, és e kis területen szinte minden Magyarországra jellemző főbb élőhelytípus megtalálható. A természetvédelem szempontjából kedvező helyzetet teremt, hogy a tó medencéje és közvetlen környéke jelentősebb betelepülésnek nem volt kitéve, a hagyományos gazdálkodási formák kivételével minden ipari és mezőgazdasági üzem hiányzik. A bioszféra-rezervátum területén alig található lakott település. A Fertő és a Hanság változó vízállása miatt a lakosság a kissé magasabban fekvő, nem veszélyeztetett területeken telepedett meg. A Fertő-tó az utolsó, legnyugatibb elhelyezkedésű sztyepptó Európában, itt ér véget a Kárpát-medencére jellemző erdőssztyepp vegetáció. A tó medre az elmúlt 200 évben erősen elnádasodott, magyarországi területének háromnegyed részét összefüggő nádas borítja, melyet kisebb öblözetek, úgynevezett belső tavak tagolnak.
 
Vizes élőhely nagy kócsagokkal
 
A part menti szikes gyepek részben a lecsapolások során kiszárított, változó vízborítottságú területeken alakultak ki, a Fertő menti dombsor és a Szárhalmi-erdő tisztásain jégkorszaki maradvány-vegetáció maradt fenn. A bioszféra rezervátum egy része a fennmaradt értékes vízi élőhelyek megőrzését célzó Ramsari Egyezmény területei között is szerepel. A terület növényvilágát tekintve a rezervátumban a kontinentális, balkáni, pontusi, pontus-mediterráni és mediterrán elemek találhatók meg elsősorban. A nyílt vízen, a belső tavakban és csatornákban magasabb rendű növényt a nádon (Phragmites communis), a keskenylevelű gyékényen (Typha angustifolia) és a téli sáson (Cladium mariscus) kívül alig találunk. A jól látható, magasabb rendű növényvilágnál sokkal jelentősebb a tó alacsonyabb rendű növényvilága, a lebegő parányszervezetek (fitoplankton) mennyisége ugyanis 1-10 millió/liter között ingadozik, az összes moszattömeg évenként 20 ezer tonnát tesz ki.
 
A bioszféra-rezervátum területén található szikes gyepek növényfajai közül négy endemikus: a magyar sóballa (Suaeda pannonica), a fertői mézpázsit (Puccinellia peisonis), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) és az ősszel színpompás, lila virágmezőket képező sziki őszirózsa (Aster tripolium ssp. pannonicus). A területen fekvő Szárhalmi-erdő középhegységi melegkedvelő növényvilágnak ad otthont: melegkedvelő, fényigényes, xerotherm molyhos tölgyek (Quercus pubescens) és a cser (Q. cerris) ligetes állományai (Euphorbio-Quercetum pubescentis), valamint ennek a sokszor karsztbokorerdővé törpült szegélytársulásai (Geranio-Quercetum pubescentis) váltakoznak napsütötte pusztai rétekkel (Medicagini-Festucetum rupicolae). Feltűnő az elegyfafajok, vadgyümölcsök bősége: a cseresznye (Prunus avium), a barkóca, a lisztes és a házi berkenye (Sorbus torminalis, S. aria, S. domestica) és a vadkörte (Pyrus pyraster) mellett sok más faj is megtalálható itt. Legnevezetesebb a védett, ágtövises sziklai benge (Rhamnus saxatilis). A Szárhalmi-erdőben főként a magterületeken találhatók jelentősebb botanikai értékek, köztük számos orchidea-faj. Az alig egy óra alatt bejárható területen találkozhatunk az országszerte ritkaságnak számító papucskosborral (Cypripedium calceolus), a légybangóval (Orchis insectifera), a sápadt ujjaskosborral (Dactylorrhiza ochroleuca) és további 15 fajjal. A tópart állatfaunája európai, közép-európai jellegű, kevés bennszülött (endemikus) faj él itt.
A gerinctelen állatvilágból említésre érdemes a jellegzetes szitakötő-fauna. Van endemikus, egyedül itt előforduló ugróvillás faja is a Fertőnek, a Lepidocyrtus peisonis. A Fertő-tó halban mindig gazdag volt. Ma is értékes fajai többek közt a réti csík (Misgurnus fossilis), a süllő (Lucioperca lucioperca), a fertői nyurgaponty (Cyprinus carpio hungaricus) és a garda (Pelecus cultratus). A belső tavakban, elzárt öblökben viszonylag nagy számban él a compó (Tinca tinca), a kárász (Carassius carassius) és a pirosszemű kele (Scardinius erythopthalmus). A kétéltűek szinte valamennyi hazai faja megtalálható a Fertő vidékén, legjellegzetesebbek a vízibékák (Rana kl. esculenta és R. lessonae) és a mocsári béka (R. arvalis), valamint nagy számban él és szaporodik itt a levelibéka (Hyla arborea). A farkos kétéltűeket a pettyes és a tarajos gőte képviseli (Triturus triturus és T. cristatus).
Leggyakoribb hüllőfaj a vízisikló (Natrix natrix), a lápréteken pedig jelentős állományban él az elevenszülő gyík (Lacerta vivipara). Különösen gazdag a Fertő madárvilága. Értékes költő állománya mellett a tó nagy kiterjedésű nádasaival a Kárpát-medence egyik legfontosabb madárvonulási központja. A gémfélék nagy telepekben fészkelnek a nádasban, jelenleg a nagy kócsag (Egretta alba) állománya a legnagyobb, összesen mintegy 700 pár, valamint ugyancsak itt fészkel a nyári lúd (Anser anser), egyetlen költő vadlibánk.
 
Nagy kócsag (Egretta alba)
 
A hatalmas nádrengetegben sok más vízimadár-faj is kiváló fészkelő helyet talál, például az üstökös réce (Netta rufina), vagy a cigányréce (Aythya nyroca), ami a világszerte veszélyeztetett fajok közé tartozik. A változó vízállású, elárasztott szikes gyepek madárvilága a leglátványosabb. Az év nagy részében több ezres vízimadársereg táplálkozik, pihen és költ itt. A fészkelő fajok közül kiemelten értékes a gulipán (Recurvirostra avosetta) és a ritkább, nem is minden évben fészkelő rokona a gólyatöcs (Himantopus himantopus). Az 1500-2000 párból álló dankasirálytelepen (Larus ridibundus) évről-évre költ néhány pár szerecsensirály (Larus melanocephalus). Vonulási időben vagy kóborlásuk során a Kárpát-medencében egzotikusnak számító ritka fajok is előfordulhatnak, mint például a rózsás gödény (Pelecanus onocrotalus), vagy a szkua (Stercorarius skua). A tó jelentős állomáshelye az Eurázsia északi részéről érkező lúdfélék csapatainak, a kevésbé zord teleken akár több ezer példány is kitelel itt.
Az emlősök közül a nádas határán és a csatornák nádszegélyében gyakori a menyét (Mustela nivalis) és a télen fehér bundájú hermelin (Mustela erminea). Bagolyköpetekben gyakran találhatjuk a nedves rétek védett rágcsálóját, a jégkorszaki maradványnak számító patkányfejű pockot (Microtus oeconomus).
 
 
Hortobágyi Bioszféra Rezervátum
 
A Magyarország egyik jellemző tájegységén, a Hortobágyon fekvő, 1979-ben bioszféra rezervátummá nyilvánított terület kissé túlnyúlik a jelenlegi Hortobágyi Nemzeti Park határán (154 591 ha). A Hortobágy Európa legnagyobb összefüggő, szikes talajú területe. Jellegzetes szikes élőhelyei, valamint a hatalmas vonuló európai madárcsapatok számára nyújtott kiterjedt pihenő- és táplálkozó területek indokolták a bioszféra rezervátum kijelölését. A térség egy időszakos folyóártéri síkság, melyen a talajok Na-só felhalmozódása már a felső-pleisztocén kor óta folyamatos, bár a XIX. század második felében lezajlott folyószabályozás jelentős befolyással volt a szikes talajok típusára és kiterjedésére. A terület éghajlati szempontból kontinentális erdősztyepp-klímájú.
 
A bioszféra rezervátum túlnyomórészt fátlan legelőterület, mely alapvetően szikes jellegű, átlagosan évi néhány hét sekély vízborítással, majd az azt követő szárazsággal. A területen állandó lakosság alig él (100 fő alatt). Az állandóan lakott tanyák, farmok helyett az év során ideiglenesen használt állattartó létesítmények jellemzőek.
 
A hortobágyi puszta
 
Domináns növényzete a nádas. Ennél magasabb térszinteken szikes mocsarak húzódnak. Jellemző növényfajaik a zsióka (Bolboschoenus maritimus), óriás harmatkása (Glyceria maxima), gyékényfajok (Typha sp.). Mélyebb fekvésben a szikfok jelenik meg a tömeges sziki mézpázsit (Puccinellia limosa) ennél szárazabb körülmények között a kopár felszínen már csak szukkulens fajok élnek, mint a bárányparéj (Camphorosma annua), a sóballa fajok (Suaeda sp.), a sziksófű (Salicornia prostrata) és a sziki ballagófű (Salsola soda) stb. A sókiválás jellemző szintje fölött időszakosan (elsősorban kora tavasszal, hóolvadás után), a még mindig vízzel borított, a Na-sók által erősen befolyásolt legelőtársulás él: az ürmös sziki gyep, melyben a sziki üröm (Artemisia maritima) és a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) dominanciája jellemző. Ez a társulás a legkiterjedtebb a Hortobágyon. A magasabb térszinteken a Na-sók hatása csökken, megjelenik a pusztai cickafark (Achillea setacea) és a veresnadrág csenkesz (Festuca pseudovina) uralta legelő, valamint a korábbi löszpuszták maradványai fordulnak elő.
A terület állatvilága is gazdag fajokban: legjellegzetesebbek a kontinentális sztyeppi fajok. A rovarok közül ilyen a szikfokokon élő pontuszi rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis). A sziki rétek és legelők, a kopár, sókiválásos élőhelyek különlegességei a tápnövény-specifikus lepkefajok, mint például több csuklyásbagolyféle (Cuculia sp.) és a sziki ürömbagoly (Saragossa porosa).
 
Leghíresebb a Hortobágy madárfaunája. Vonuláskor a több, mint 30 éves védelem hatására ma már állandóan 50 000 egyed feletti darucsapatok (Grus grus), és rendszeresen 100 000 egyed feletti vadlúd - elsősorban nyári lúd (Anser anser) és nagy lilik (Anser albifrons) - csapatok pihennek meg itt, de nagy mennyiségben (néha ugyancsak százezret meghaladó egyedszámban) jelenik meg például a pajzsos cankó (Phylomachus pugnax).
 
Daru (Grus grus) pár
 
A Hortobágy Európa egyetlen jelentős kontinentális havasi lile (Eudromia morinellus) pihenőhelye. A Világszerte Veszélyeztetett Helyzetű Madárfajok Vöröskönyvében szereplő, és a Hortobágyon átvonuló fajok közül kiemelendő a kis lilik (Anser erythropus), a vörösnyakú lúd (Branta ruficollis) és a vékonycsőrű póling (Numenius tenuirostris). A költő faunából a Világ Vöröskönyvben ugyancsak szereplő kis kárókatona (Phalacrocorax carbo), cigányréce (Aythya nyroca), túzok (Otis tarda), csíkosfejű nádiposzáta (Acrocephalus paludicola) érdemel említést. A bioszféra rezervátum emlősei általában Európa-szerte elterjedt fajok. Közöttük színfoltot a kontinentális elterjedésű, elsősorban a sztyeppei életmódhoz kötődő fajok jelentenek, mint például az ürge (Citellus citellus).
 

Kiskunsági Bioszféra Rezervátum
 
Az 1979-ben bioszféra rezervátummá nyilvánított terület a Duna-Tisza közének jellegzetes arculatát, fennmaradt természeti értékeit őrző Kiskunsági Nemzeti Park része (23 761 ha). A mindössze 100 m tengerszint feletti magasságig emelkedő magyar Alföld részét képező terület felépítése mozaikos jellegű. Az Alföld természetvédelmileg legértékesebb élőhelyei elsősorban a homok- vagy szikes talajú, illetve a mocsaras-lápos élőhelyek. A Duna-Tisza közén fekvő bioszféra rezervátum mérsékelten szárazföldi, kontinentális éghajlati jellemzőket mutat. A táj hidrológiai viszonyai a XIX. században jelentősen megváltoztak, amikor a rendkívül nagymérvű folyószabályozási munkálatok miatt jelentősen csökkent a vizes élőhelyek száma, majd a XX. században létrehozott belvízrendező- és lecsapolási rendszerek kiépítésével a mocsaras élőhelyek tovább zsugorodtak, és ezek helyén is megindult a szikesedés.
 
Az Alföld természetvédelmileg legértékesebb élőhelyei elsősorban a homokos, vagy szikes talajú, illetve a mocsaras-lápos élőhelyek. Ennek megfelelően a bioszféra rezervátumot is a különböző élőhelyeket megőrző területek alkotják. A bioszféra rezervátumot alkotó főbb területek a következők: Felső-Kiskunsági szikes puszta, Felső-Kiskunsági szikes tavak, Izsáki Kolon-tó, Fülöpházi homokbuckák, Bócsa-Bugac buckavilága és homokpusztái.
 
Homokdűne a Kiskunságban
 
A rezervátum magterületének célja kizárólag a természeti értékek, természetes társulások, életközösségek megőrzése, ezért ezeken a területeken kizárólag természetvédelmi célú beavatkozások lehetségesek. A magterületeket körülvevő védőövezetben már megjelenik a természetkímélő gazdasági hasznosítás, az átmeneti zónában pedig tovább bővül a gazdasági hasznosítás köre. A rendkívül magas élőhelyi diverzitás számos növényközösség színes mozaikját eredményezi: a skála a legszélsőségesebb vízjárású, igen erős sós termőhelyek gyér vakszik növényzetétől a szikes mocsarakon, érdekes szikes tavi hínárnövényzeten, nedves és sós szikes réteken át a mészben gazdag homokterületek gazdag növényvegetációjáig terjed. Itt fekszik az ország egyik legnagyobb összefüggő mocsaras térsége (Izsáki Kolon-tó), találhatunk itt lápokat, mocsarakat, üde és kiszáradó lápréteket, magas- és zsombéksásokokat, fűz- és égerlápokat is. A bioszféra rezervátum területeinek legjelentősebb botanikai kincsét az összes kárpát-medencei növénytársulás közül a legtöbb unikális, pannóniai bennszülött fajt tartalmazó homokpusztai gyep (Festucetum vaginatae) jelenti. Értékes fajai például a tartós szegfű (Dianthus diutinus), homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii), homoki kikerics (Colchicum arenarium), homoki bakszakáll (Trapogodon floccosus), magyar csenkesz (Festuca vaginata). Az erdős vegetációt az ugyancsak fajgazdag gyöngyvirágos tölgyesek (Convallario-Quercetum roboris), illetve pusztai tölgyesek (Festuco rupicolae-Quercetum roboris) színesítik.
 
Tartós szegfű (Dianthus diutinus)
 
Potenciálisan veszélyeztetett védett növényfajok például az erdélyi útifű (Plantago schwarzenbergiana), a kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), a mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) és az endemikus Jávorka-fényperje (Koeleria javorkae). További unikális fajok a csikófarok (Ephedra distachya) és a gyapjas csüdfű (Astragalus dasyanthus).
A rezervátum területén eddig 79 puhatestű, kb. 85 000 rovar, 32 hal, 11 kétéltű, 10 hüllő, közel 260 madár- és mintegy 48 emlősfajt mutattak ki a szakemberek. Reliktum halfaj például a sekély, mocsaras-lápos élőhelyeken előforduló réti csík (Misgurnus fossilis) és a lápi póc (Umbra krameri). A rovarok közül jellemző fajok többek közt a sziki sáska (Epacromius coerulipes), a szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis) és a pusztai hangyaleső (Acanthalis occitanica). A vizes élőhelyek és a szikes, homokos puszták számos fészkelő madárnak, és ősszel- valamint tavasszal tömegesen átvonuló madárcsapatoknak nyújtanak otthont és táplálékot. Jellemző fészkelő fajok például a kanalas réce (Anas clypeata), a bíbic (Vanellus vanellus), a nagy póling (Numenius arquata), a kékbegy (Luscinia svecica). Tömeges átvonulók a különböző vadrécék, például a böjti réce (Anas querquedula) a pajzsos cankó (Philomachus pugnax) és számos lúdféle, köztük a nagy lilik (Anser albifrons). A szikes tavak és puszták környezetében számos védett, fokozottan védett madárfaj fészkel. Ilyen a gólyatöcs (Himantopus himantopus), a gulipán (Recurvirosta avosetta) és a széki lile (Charadrius alexandrius), a fattyúszerkő (Chlidonias hybridus), illetve a pusztákon élő székicsér (Glareola pratincola). A pusztákon költ még a hazai túzokállomány (Otis tarda) egynegyede, a nádasokban pedig jelentős telepeket alkotnak a gémfélék.
 
 
Pilisi Bioszféra Rezervátum
 
A rezervátum a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban, a korábbi Pilisi Tájvédelmi Körzet területén fekszik (27 081 ha). A Pilis Bioszféra Rezervátumot a mérsékeltövi lombhullató erdők képviselőjeként 1981-ben jelölték ki. Elsődleges kutatási célként a turizmus és a földhasználat erdőkre, élővíz-rendszerekre és a talajokra gyakorolt hatásainak vizsgálatát határozták meg. A bioszféra rezervátum magterületeinek kijelölését főleg a változatos terepalakulatokon kifejlődött és viszonylag eredeti állapotban mindmáig fennmaradt élővilág indokolja. A területek kijelölésénél elsősorban a fakitermelésben nem jelentős állományokat– amelyek viszont élővilágukkal különösen értékesek természetvédelmi szempontból – részesítették előnyben. Figyelembe vették továbbá az élővilág mellett a geológiai alapkőzet, sziklakibúvások-, alakzatok és a talajtípusok reprezentálásának lehetőségét is.
A kijelölésben általános szempont volt a flóra és fauna gazdagsága is, e területek jelentősége a védett fajok megőrzésén túl a géntartalékok biztosítását szolgáló (élő génbank területek) élőhelyekben rejlik, ahol minden, még a legközönségesebb fajokat is fokozott védelemben kell részesíteni. A rezervátum területén 10 magterületet alakítottak ki. A főváros közelsége miatt ez a rezervátum áll legközelebb a „Sevillai stratégia” alapelveinek megvalósulásához, hiszen a többi rezervátummal szemben nem csupán a lakott területektől viszonylag távol eső védett területről van szó, hanem olyan területről, amely többek közt a területet érintő aktív turizmus és sporttolási szokások (sárkányrepülőés, siklóernyőzés, terepmotorozás stb.) miatt folyamatos kölcsönhatásban van az emberekkel. A rezervátumot érő intenzív emberi behatások miatt ugyanakkor viszont éppen ez a rezervátum a legveszélyeztetettebb, így különösen kell ügyelni az ember és a természet közötti törékeny egyensúly fenntartására. A rezervátum a bioszféra program kiemelt kutatási mintaterülete is, ahová a komplex vizsgálatok súlypontja tevődött. A nagy szintkülönbségek miatt kialakult zonális és extrazonális erdőtársulások megjelenésére, megfigyelésére és kutatásárára is nagyon jó lehetőség nyílik. A rezervátum a karsztos alapkőzetű Pilis hegységet és elsősorban annak lomberdeit foglalja magában.
 
Pilisi látkép
 
Nagy szintkülönbségek, meredek, sziklás gerincek, mély völgyek jellemzik a területet. A nehezen megközelíthető, változatos fajösszetételű élőhelyek helyzetüknél és gyenge termőhelyi adottságaiknál fogva alkalmasak az őserdőszerűen fenntartott kísérleti területeknek. Az idős bükkös, cseres-tölgyes, bokorerdő-állományok, dolomit sziklagyepek, hársas törmeléklejtő-, illetve sziklaerdők adják a fő értéket, de előfordulnak a száraz tölgyesek, extrazonális gyertyános tölgyesek is. Különleges értéket jelentenek a tisztások, amelyeken mészkerülő fajok élnek, mint például a szőrfű (Nardus stricta) és a kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum), a védett fajok közül pedig a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe) és több orchidea faj is megtalálható a területen. A bioszféra rezervátumban számos további védett növényfajjal találkozhatunk: például több árvalányhaj, nőszirom, és kökörcsin faj, valamint a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a hegyközi cickafark (Achillea crithmifolia), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), és a hangyabogáncs (Jurinea mollis) is él itt. A megbúvó lápok a védett fajok közül többek között a vidrafű (Menyanthes trifoliata), a hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata) és a mocsári kosbor (Orchis laxiflora) menedékhelyei. A terület bennszülött faja a magyar bogáncs (Carduus collinus). A Pilis üledékes kőzetvonulata több ritka faj termőhelye, például a fokozottan védett magyarföldi husángnak (Ferula sadleriana), amelynek itt találhatók az ország legnagyobb, még életképes egyedszámú állományai. Itt él továbbá a harangláb (Aquilegia vulgaris), a fehér sás (Carex alba), az erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris) és a sápadt kosbor (Orchis pallens). Jellemző növénytársulások még a sziklai cserjések (csepleszmeggy, gyöngyvesszőcserjés). A dolomit jelenlétének köszönhetően a napvirág (Helianthemum ovatum), a naprózsa (Fumana procumbens), az ezüstvirág (Paronychia cephalotes) és a gubóvirág (Globularia punctata) is előfordul.
A bioszféra rezervátum állatvilágát sok más faj mellett ritka endemikus csigafajok, mint például a bödöncsiga (Theodoxus transversalis) és a rajzos csiga (Theodoxus danubialis) alkotják. A rovarok közül megtalálható itt a fűrészlábú szöcske (Saga pedo), de találkozhatunk számos kétéltűvel és hüllővel, például a foltos szalamandrával (Salamandra salamandra), a pannon gyíkkal (Ablepharus kitaibelii) és a zöld gyíkkal (Lacerta viridis) is.
 
Zöld gyík (Lacerta viridis)
 
A terület értékes bennszülött halfaja a Petényi-márna (Barbus meridionali petényi). Igen gazdag a terület madarakban. Madárvilágának ragadozói közül kiemelkedő jelentőségű a kerecsensólyom (Falco cherrug) és a kígyászölyv (Circaetus gallicus) fészkelő állománya. Él itt továbbá fekete gólya (Ciconia nigra), fehérhátú fakopáncs (Dendrocopos leucotos) és rétisas (Haliaeetus albicilla) is. A leszakadó löszfalakban telepesen fészkelnek a színpompás gyurgyalagok (Merops apiaster). A barlangokban népes denevérkolóniák élnek, például a csonkafülű denevér (Myotis emarginatus), nagyfülű denevér (Myotis blythi) és pisze denevér (Barbastella barbastellus) egyedei. Több védett cickány- és pelefaj él a területen, valamint a hiúzzal (Lynx lynx) és vidrával (Lutra lutra) is találkozhatunk.
 
 
Mura–Dráva–Duna bioszféra-rezervátum
 
Az UNESCO fenntartható fejlődés megvalósulását elősegítő Sevillai stratégiáját (1995) is figyelembe véve nyújtotta be a nevezését Magyarország egy új, a magyar-horvát határon átnyúló Mura-Dráva-Duna bioszféra-rezervátum létrehozására 2009-ben. A nevezést végül 2012-ben, Horvátország csatlakozása után hagyta jóvá az UNESCO, így jelenleg a bioszféra-rezervátum kétoldalú. A határon átnyúló új rezervátum létesítése jelentős esemény, amely elősegíti a két ország közti természetvédelmi együttműködést.
Időközben 2011-ben, Magyarország EU elnöksége idején született meg az a miniszteri szándéknyilatkozat, amely alapján a jelenleg kétoldalú kezdeményezés ötoldalúvá bővülne Ausztia, Szerbia és Szlovénia csatlakozásával.
Amennyiben ez megvalósul, egy egyedülálló természetvédelmi célú kezdeményezés jön létre, amely a világon először 5 ország együttműködésével jön létre és működik.
A Duna-Dráva-Mura bioszféra-rezervátum mintegy 631 ezer hektárnyi területet ölel fel. Ebből csaknem 236 ezer hektárnyi a magyarországi terület, amely magába foglalja a Duna-Dráva Nemzeti Park Dráva és Duna menti területeit, a Natura 2000 hálózat itt lévő zónáit, valamint új helyszíneket a Dráva mentén az Ormánságban, a Duna mentén pedig a Mohácsi-szigeten. A horvát oldalon pedig valamivel több, mint 395 ezer hektár a rezervátum területe.
Ez az egyik legnagyobb szinte még érintetlen természeti terület a Duna-medencében.
 
Ártéri erdő
 
A rezervátum létrehozásának fő célja a Mura-Dráva-Duna határvidék Európai szinten is különleges, a három folyóhoz kötődő vízi és part menti életközösségeinek és természeti értékeinek megőrzése, valamint a fenntartható fejlődési funkció megvalósulásával hozzájárulás a helyi önkormányzatok és a lakosság megélhetési lehetőségeinek bővítéséhez.
Ezek a folyók az emberi beavatkozások ellenére bámulatos biológiai sokféleségnek, és olyan ritka, természetes élőhelyeknek nyújtanak otthont, mint az ártéri erdők, szigetek, kavics- és homokzátonyok, mellékágak és holtágak. Mindhárom folyó partján vannak olyan, szinte még háborítatlan partszakaszok, ahol különleges fajok találnak menedéket. A régió különleges szimbólumai a vízimadarak. A Kopácsi-réten él Európa legnépesebb rétisas (Haliaaetus albicilla) populációja, a Dráva kavicszátonyai pedig a szárazföldön egyre veszélyeztetettebb kis csérnek (Sterna albifrons) nyújtanak otthont. Gemencen és Béda-Karapancsán többek között a fokozottan védett fekete gólya (Ciconia nigra) érzi jól magát és fészkel egyre nagyobb számban.
 
Fekete gólya (Ciconia nigra)
 
 
Évente legalább 250 ezer vonuló vízimadár pihen és táplálkozik a vizes élőhelyeken és azok környékén. A megfigyelt egyedek között olyan fajok is felbukkantak, mint az északi búvár (Gavia stellata), a nagy kárókatona (Phalacrocorax carbo), a nyári lúd (Anser anser), a nagy lilik (Anser albifrons), a kontyos réce (Aythya fuligula) és a nagy kócsag (Egretta alba).
A három folyó mentén megtalálható, több mint 10 védett terület hálózata is jelzi a régió ökológiai értékét. Ilyen területek például a Duna és a Dráva torkolatánál fekvő Kopácsi-rét Natúrpark, a Dráva horvát oldalán a Dráva-Mura Regionális Park, a magyar oldalon pedig a Duna-Dráva Nemzeti Park.
A biológiai sokféleség megőrzése mellett a folyók és ártereik létfontosságúak az itt élő emberek számára is. Kiterjedt és nyílt árterekre nagy szükség lenne mindenütt, mert hiszen ezek csökkentik az árvízveszélyt és hozzájárulnak a jó vízminőséghez. Ez különösen lényeges az ivóvíz, az ártéri erdők és a talajvízháztartás szempontjából, valamint rekreációs célokat is szolgál. A stabil halállomány pedig nemcsak a vízimadaraknak, hanem a horgászok számára is fontos tényező.
 
 
   
 
2017. 07. 12. Oldal nyomtatása
©2005 A KvVM
Természetvédelmi Hivatala
neosoft&design